Ráuntak a kéregetésre a szigorú németek

Vágólapra másolva!
Beteljesült Francois Mitterrand francia elnök és Margaret Thatcher brit kormányfő 20 évvel ezelőtti rémálma, a görög válság kezelése ugyanis egyértelművé tette: a kontinens vezető gazdasági hatalmaként Németország akarata érvényesül az eurózónában. A görögöknek kialkudott mentési terv azt mutatja, hogy a németek ráuntak, hogy az európai szolidaritás nevében tőlük várja mindenki a segítséget.
Vágólapra másolva!

A pénteken véget ért brüsszeli uniós csúcstalálkozón arról határoztak a tagállamok vezetői, hogy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) részvételével megsegítik Görögországot - de csak akkor, ha a dél-európai állam már valóban az államcsőd szélére jutott.

Ez megfelel az eddig képviselt német álláspontnak, mivel a tagországoknak pénzügyileg csak akkor kell majd beavatkozniuk, ha az egész uniót fenyegeti veszély a görög csődön keresztül és ez esetben is csak az IMF farvizén szállnak majd be a tagállamok.

Forgatókönyvek harca

Görögország eredetileg egy, a magyarországihoz hasonló mentőcsomagot képzelt el magának, amelyben az IMF és az Európai Unió (EU) együtt adja össze a pénzügyi segélyt. Jeórjiósz Papandreu kormányfő egy olyan pénzügyi csomagot kért a nemzetközi szervezetektől, amelyet szerinte fel sem kellene használniuk, mivel már a létezése is csökkentené a hitelek kamatait a kockázati prémiumok mérséklésével. Németország minden olyan csomagot kizárt, ami azonnali fizetéssel jár, mert érvelése szerint ez azt az üzenetet hordozná, hogy a rosszul gazdálkodó országokat a többiek majd kimentik.

Elméleti szinten felmerült a Nemzetközi Valutaalap egyedüli beavatkozása is, de erre azért nem volt soha igazán esély, mivel az eurón keresztül ez a többi ország minősítését is veszélyeztette volna, komolyan csak külső szereplők érveltek mellette. Papandreu ugyan próbálta azzal zsarolni az uniót, hogy a segítség elmaradása esetén a valutaalaphoz fordulnak, de ebben az esetben az unió bosszújával kellett volna számolnia. Az IMF - Magyarországhoz hasonlóan - előírta volna, hogy milyen programmal mekkora hiányt engedhet meg magának Athén, ez viszont sértette volna az eurózóna biztonságát, mivel megkérdőjelezte volna a rendszer működőképességét. Ezzel együtt Nouriel Roubini neves közgazdász szerint "tisztább lett volna", ha csak az IMF avatkozik Görögországban, nem pedig egy valutaalap-tagállamok tandem.

A megoldásra vonatkozó legkeményebb álláspontot nem meglepő módon a szigoráról híres Németország fogalmazta meg: a berlini kormány többször hangoztatta, hogy a görög válságot csakis szigorú gazdálkodással és az eddiginél is nagyobb megszorításokkal lehet megoldani. A német álláspontot visszautasítók szerint ez azért nem lett volna járható út, mert Görögországban súlyos társadalmi elégedetlenséggel szembesült a kormány (a sztrájkokról és a rendőri fellépésről itt olvashat bővebben), miközben a görög állampapírok április-májusban több milliárd euró értékben járnak le, ezek refinanszírozásához pedig sürgősen forrásokra van szükség - a konszolidációhoz pedig idő kell, amiből Athénnak nagyon kevés maradt.

Régi dilemma

A Wall Street Journal (WSJ) szerkesztőségi cikke szerint a görög válság és a rá adott uniós válasz rávilágított egy már ismert, de eddig jellemzően lappangó problémára: az integráció töredezettségére. A gazdagabb országok ugyanis rendre többet fizetnek be, mint amennyit támogatások formájában visszakapnak, míg a szegényebb déli és keleti tagállamok a rendszer nyertesei - erre épül az uniós szolidaritás.

Németország eddig is megakadályozta a közös európai mentőcsomagokat és gazdaságélénkítő költekezéseket, hiszen pénzügyi problémái első sorban nem neki, hanem a kevésbé szigorú tagállamoknak voltak - a segítségre szorulók között nagyhatalmak is vannak, Nagy-Britanniában például csőd szélére került bankokat államosítottak, miközben 10 százalék fölötti államháztartási hiányt engedtek meg maguknak. A német dilemma valóban súlyos, mivel ezekért a gondokért nem Berlin a felelős, passzivitása azonban sokak szerint az európai közösség alapjait kérdőjelezi meg és sodorja ezzel veszélybe.

Forrás: AFP

Jeórjiosz Papandreu és Angela Merkel

"A német politikusok és szavazópolgárok azt hiszik, hogy a mélyebb európai együttműködés azt jelenti, hogy más országok több német pénzt vesznek el" - mondta a Wall Street Journalnek Charles Grant, a londoni Center for European Reform gazdasági agytröszt igazgatója. Mivel a görögök uniós kimentése nagyrészt német forrásokból történne, így érthetően nem népszerű a terv a német választók körében.

Német ellenállás

A németek társadalmi ellenállását jól mutatja, hogy a Bild újság szavazásán 73 ezer ember közel négyötöde mondta azt, hogy ne mentsék ki Görögországot, sőt egy másik felmérés szerint a németek harmada Görögországot az eurózónán kívül szeretné látni. Ez utóbbi opció nem is annyira irreális azóta, hogy Angela Merkel német kancellár egyértelműen kijelentette, hogy az övezetből való kitiltást a jövőben lehetővé kell tenni. A közhangulatot jól mutatja az is, hogy a Bild olyan szalagcímmel jelent meg pár héttel ezelőtt, hogy "Adjátok el a szigeteiteket, csődbe ment görögök - és az Akropoliszt is!" - a meglepő címoldalt az magyarázta, hogy két német képviselő felvetette: a több ezer görög szigetből eladhatnának néhányat a deficit befoltozására.

A görög válságkezelés sokakat a két évtizeddel ezelőtti francia-brit aggodalmakra emlékezteti: a kelet-európai rendszerváltások idején Francios Mitterrand francia elnök és Margaret Thatcher brit kormányfő a német egyesülés ellen foglaltak állást, utóbbi még Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkárt is megpróbálta az ügy mellé állítani. Az ok egyszerű volt, a két politikus ugyanis attól tartott, hogy az egyesült NSZK és NDK Európa legerősebb gazdasága lesz, és így újra a német akart érvényesülhet a kontinensen. Azt ma már egyértelműen látni, hogy megnövekedett a németek súlya a közösségi döntéshozatalban - olyannyira, hogy most is Berlinnek sikerült diktálnia.

Angela Merkel jelenlegi kancellárasszony igyekezett is megnyugtatni mindenkit a csütörtöki döntés után: szerinte nem igaz, hogy Németország az elzárkózás útjára lépett volna. A német makacskodás amúgy illik abba a vonalba, ahogyan a németek az EU megszületése óta az érdekeiket képviselik. Gerhard Schröder, aki 1998 és 2005 között volt német kancellár, alapvetően elkötelezett volt az európai szolidaritás mellett, viszont a német ipar érdekével szembe menő jogszabálytervek ellen vétót emelt, és energiakérdésben is a saját útját járta Németország az uniós szintű fellépés helyett.