Vágólapra másolva!
A Drive annak idején elvarázsolta a világot, ám a Csak Isten bocsáthat meg visszhangjának tükrében nem csodálkozunk, hogy Nicolas Winding Refn legújabb filmjét, a Neon démon-t is kifújolták a cannes-i filmfesztiválon. Pedig az öntörvényű rendező morbid pszicho-játéka jobb, mint a híre: nem veszi véresen komolyan magát, görbe tükröt tart a szépség modern értelmezése elé, és bűnös szórakozást kínál azoknak, akik vevők rá.
Vágólapra másolva!

A Neon démon szinte pontosan ugyanazzal a nyitóképpel indul, mint Sofia Coppola 2006-os történelmi filmje, a Marie Antoinette: egy gyönyörű, fiatal, szőke lány ernyedten ejtőzik egy díványon. Később mindkét alkotás a sekélyes fényűzés világába kalauzol bennünket, ám rögtön a nyitóképen akad egy nem elhanyagolható különbség: a Neon démon-beli lány nyaka és karja csuromvéres. Nem udvari intrikák várnak ránk, hanem kéjes borzalmak.

Kéjes borzalmak várnak ránk - Elle Fanning a Neon démon című filmben Forrás: Vertigo Média

Nicolas Windig Refn előző filmjéről, az erősen megosztó Csak Isten bocsáthat meg-ről szóló kritikánkat annak idején úgy zártuk, hogy reméljük, legközelebb a nézőkre is gondolni fog. Nos, a jelek szerint eszében sincs a kedvünkre tenni: valamivel kevésbé rugaszkodik el a hagyományos történetmeséléstől, mint a távol-keleti bosszúdrámával, de nem sokkal, szóval úgy tűnik, a Drive inkább kivétel volt, mintsem új csapásirány a rendező karrierjében.

Hófehérke sem patyolattiszta - Elle Fanning a Neon Démon című filmben Forrás: Vertigo Média

Nehéz behatárolni, egy bizonyos műfaji kategóriába sorolni a Neon démon-t, ugyanis Refn kaján vigyorral szembemegy a nézői elvárásokkal. Egy horrorkomédiát láthatunk, ahol a horrorra majdnem a fináléig várni kell, a humor pedig egészen apró gesztusokban (egy alig észrevehető ajakbiggyesztés, egy burkolt passzív-agresszív beszólás) nyilvánul meg. Művészi köntösbe csomagolt trashfilmet kapunk, amely tudja magáról, hogy az, és rendkívül élvezi.

De úgy is fogalmazhatunk, hogy ez egy modern tündérmese, melyben a szűz királykisasszony (Elle Fanning) gonosz boszorkányok karmai közé keveredik, azzal a különbséggel, hogy ez a Hófehérke közel sem patyolattiszta. A vidéki Jesse (Elle Fanning) nulla tapasztalattal érkezik Los Angelesbe szerencsét próbálni, és hamvas szépségével egyből felkelti a modellügynökök, a divatfotósok és a ruhatervezők figyelmét, meg néhány veterán modell (Abbey Lee, Bella Heathcote) irigységét, akik deszkavékonyra éheztetik magukat, és plasztikai sebészekkel fazoníroztatják át a külsejüket az áhított reflektorfényért.

Deszkavékonyra éheztetik magukat - Abbey Lee a Neon démon című filmben Forrás: Vertigo Média

A „veterán” persze relatív. „Huszonegy évesen már lecserélnek egy fiatalabbra, ugye?” – tűnődik az egyik modell, mire egy fotós kijavítja, hogy már húsz évesen csomagolhat. Jesse mindössze tizenhat éves, de újdonsült ügynöke (Christina Hendricks) azt tanácsolja, hazudja magát tizenkilencnek, mert az már „vállalható”. Két év: ennyit ad a szakma a modelleknek. És mi még meglepődünk, hogy egy új trónkövetelő színre lépése felér a világvégével?

Refn szatirikus ábrázolásában a divatvilág egy húspiac, az erotika, a féltékenység és a törtetés melegágya. Ízlésformálói – többségükben üresfejű, nyálcsorgató férfiak – a tökéletességnek egy eltorzult formáját követelik meg a modellektől. A Neon démon első blikkre azokat állítja pellengérre, akik egy divatmagazin-szereplés kedvéért képesek sanyargatni és átszabatni magukat, ám valójában azt az ideált kritizálja, amely szerint a természetes szépség mindenek felett való.

A féltékenység és a törtetés melegágya - Jena Malone és Elle Fanning a Neon démon című filmben Forrás: Vertigo Média

Jesse karrierje azért ívelhet fel üstökösként, mert a férfiak szemében az eszményi romlatlanságot testesíti meg. Úgy szép, ahogy Isten megteremtette. De ez csak nála jelent előnyt. A többiek nem nyerhetnek: önmagukban kevesek, de ha tesznek azért, hogy szebbnek lássák őket, azzal csak tovább rontanak a megítélésükön.

A Neon démon a felszínesség filmje, épp ezért maga is felszínes, egyértelmű eszközökkel, szimbólumokkal él. Minden a test, a hús körül forog: a sminkes Ruby (Jena Malone), akivel Jesse hamar összebarátkozik, kifejti, hogy a rúzsok fantázianeveit ételekkel és szexuális utalásokkal lehet eladni, egyenlőségjelet téve a gasztronómiai és érzéki élvezetek között. Ragadozók vadásznak a prédájukra a lepukkant motelszobákban. (Egyiküket alakítja Keanu Reeves.) Tükrök borítanak valamennyi felületet, hogy a szereplők csak arra tudjanak gondolni, ők-e a legszebbek a vidéken; a nárcisztikus modellek saját tükörképükkel csókolóznak.

Ki a legszebb ezen a vidéken? - Jena Malone a Neon démon című filmben Forrás: Vertigo Média

A csillogó máz nem tudja és nem is akarja elfedni, hogy műviséget rejt. A gondosan megkomponált felvételek, a merész színválasztás, az elegáns kameramozgás, a lens flare erőszakos használata hamis képi világot eredményez, mintha divatkatalógust lapozgatnánk egy rémálomban. A színészi játék mesterkélt, kimódolt, a párbeszédek szándékosan el vannak nyújtva, kérdés és válasz között néha örökkévalóságok telnek el, mintha a szereplők bedrogozva erőlködnének, hogy tovább gördítsék a társalgást. És ez most mind pozitívum: a stílus összhangban van a történettel.

A hipnotikus atmoszféra, a Cliff Martinez pulzáló elektronikus zenéjével kiegészülő audiovizuális össztűz számos horror előképből táplálkozik, megidéz vérfagyasztó magyar legendát, a Fekete hattyú-t, még Dario Argento giallo-alapművét, a Sóhajok-at is, viszont Refn hűvös, olykor absztrakcióba hajló szenvtelenséggel alkalmazza az átemelt stíluselemeket. (A címben szereplő démon, ha jól értem, egy háromszögekből álló geometriai alakzat, de hogy ez mit jelent, azt ne kérdezzék.)

Szélsőséges reakciókat fog kiváltani - Abbey Lee és Jena Malone a Neon démon című filmben Forrás: Vertigo Média

Az, hogy Refn – magához képest – önfegyelmet tanúsít, visszavesz az ultraerőszakosságból, egy fokkal befogadhatóbbá teszi a filmet, bár ez megint csak relatív. Sokaknál ki fogja verni a biztosítékot, amikor az álmosító, nyugtalanító lebegés végül mégiscsak átcsap provokatív vérfürdőbe. Az a tabudöntögető jelenet, melyben Jena Malone karaktere abnormális végletekig viszi a természetes szépség fetisizálását, garantáltan szélsőséges reakciókat fog kiváltani: a vetítésemen volt, aki kivonult a teremből, egyesekből önkéntelen nevetés robbant ki, másoknak alighanem felfordult a gyomra az undortól.

Mondanám, hogy aki gyűlöli Refn stilizált kísérletezéseit, az messziről kerülje a Neon démon-t, de ezzel magam ellen beszélnék: míg a Valhalla Rising-ot és a Csak Isten bocsáthat meg-et merő szenvedés volt végignézni, a Neon démon megvett magának. Ez persze nem jelenti azt, hogy a következő filmjével is szerencsém lesz: nagy az esélye, hogy megint vissza fogom sírni a Drive közönségbarát jellegét. De most azt kívánom, csinálja csak, ami jól esik neki.