Melós ez a szerelem

Vágólapra másolva!

A Mielőtt éjfélt üt az óra szívszorító hitelességgel mutatja be egy hosszú távú párkapcsolat pillanatnyi állását. Mindenki mást láthat bele, de az biztos, hogy a film minden pillanatában igazi.

Bujdosó Bori

Vágólapra másolva!

Julie Delpy kritika Richard Linklater Mielőtt éjfélt üt az óra Ethan Hawke

Richard Linklater kilencévente összetöri a szívünket, és nagyon szeretjük érte. 1995-ben, a Mielőtt felkel a nap-ban bemutatta nekünk az amerikai Jesse-t (Ethan Hawke) és a francia Celine-t (Julie Delpy), két huszonévest, aki vehemensen kereste önmagát és a másikhoz kapcsolódás lehetőségét. Összegabalyította őket egy romantikus bécsi éjszakára, hogy aztán kétségek közt hagyhassuk el a mozit: találkozik-e még valaha ez a két szép, modoros, okos, érzékeny, bizonytalan ember, vagy sem? És egyáltalán lehet ilyen tökéletes a szerelem? Kilenc évvel később - az immár Linklater, Delpy és Hawke által közösen írt - Mielőtt lemegy a nap megválaszolta mindkét kérdésünket: igen, találkoznak, és nem, a szerelem ennél sokkal szarabb. Amikor a harmincas Jesse és Celine útjai újra keresztezik egymást, két olyan ember sétálgat Párizs utcáin, akik szakmailag irigylésre méltóan megvalósították önmagukat, magánéletileg viszont alaposan meggyötörte őket az élet.

**Julie Delpy és Ethan Hawke a Mielőtt éjfélt üt az óra című filmben** Forrás: ADS

A Mielőtt lemegy a nap az egyik legszebben végződő film: elegáns, mert olyan, mintha az első filmhez hasonlóan nyitva maradna, de valójában pontosan tudjuk, hogy Jesse nem fog felszállni a repülőjére, és a film befejeződése után kezdődik el kettejük igazi története. Ezért szemben az elsővel, a második rész már kifejezetten követelte, igényelte a folytatást. És ez épp olyan finoman, nagyvonalúan érkezett, ahogy ehhez a trilógiához illik: a felhajtást kerülendő titokban dolgoztak, csak tavaly augusztus végén vált bizonyossággá, hogy tényleg készül a harmadik rész, amikor Linklater és két színésze már javában forgatott Görögországban, és a januári Sundance filmfesztiválon már be is mutatták a filmet.

**Mielőtt éjfélt üt az óra** Forrás: ADS

Ilyenkor van az, hogy rajongóként az ember elkezd szorongani, mert ha két meseszép, azonosulásra rengeteg alkalmat kínáló, megríkató film után a trió akárcsak annyira számítja el magát, hogy új filmjük nem briliáns, hanem "elmegy", akkor nemcsak az új filmmel okoznak csalódást, hanem igenis visszamenőleg lerombolnak valamennyit az első két filmről őrzött szép emlékeinkből. Szerencsére nem így történt, a Mielőtt éjfélt üt az óra nem lett ugyan tökéletes film, de ez a legkevésbé fontos vele kapcsolatban. A szíve ugyanis teljesen a helyén van, Celine és Jesse kapcsolatának egy újabb fázisát ugyanolyan érzékenyen és életszerűen mutatja be, mint az első két film, és annyi árnyalata, olvasata van, hogy utána napokig lehet rajta gondolkodni és vitatkozni. Tulajdonképpen ennél többet nem is kéne írnom róla, melegen ajánlom, tessék menni a moziba megnézni.

Fontosnak tartom, hogy aki beül erre a filmre, minél kevesebbet tudjon róla, ezért nem fogok szinte semmilyen konkrétumot elárulni. Furcsa, hogy így érzem, tekintetbe véve, hogy a Mielőtt éjfélt üt az órá-nak szinte nincs cselekménye, ugyanúgy csak beszélgetnek, sétálgatnak, vitáznak benne a szereplők, mint az első két filmben. Azért fontos mégis a titkolózás, mert a cselekmény tulajdonképpen nem a vásznon zajlik, hanem bennünk, a nézőben: 100 perc alatt szépen lassan megértjük, összerakjuk, átlátjuk, hogy milyen érzések és gondolatok mozognak most Jesse-ben és Celine-ben, hogy pontosan hol tartanak az életükben és a párkapcsolatukban. A cselekmény az, hogy újra felfedezzük magunknak ezt a két embert, akit kilenc éve nem láttunk, és ennek a felfedezésnek az örömét semmiképp sem akarom elvenni senkitől. Úgyhogy elég ide a kiindulópont (ami az előzetesből is kiderül): Jesse és Celine már jó ideje együtt élnek, van két ikerlányuk, és egy hosszú görögországi nyaralás végén kapcsolódunk be úgy fél napra az életükbe. Ennyi.

Azt nyugodt szívvel leírom, ami nem teljesen jól működik filmben, mert, mint említettem, a lényeghez ennek nem sok köze van. Szemben a korábbi részekkel, ebben a filmben van egy hosszú szakasz, amíg Celine és Jesse nem kettesben beszélget, hanem egy nagyobb társasággal, akikkel együtt nyaralnak. Hosszan elidőzünk velük egy baráti vacsorán, ahol különböző életkorú és élethelyzetű résztvevők mesélik el tapasztalataikat és fejtik ki véleményüket férfi és nő kapcsolatáról. Ebben a jelenetben is vannak hatásos, hiteles pillanatok, például érdekes a mai, távkapcsolatban élő, de a Skype segítségével folyamatos összeköttetésben álló tizenévesek szembeállítása Jesse és Celine 90-es évekbeli élményével, amikor még elképzelhető volt, hogy kilenc évre elveszítsék egymást, de a filmnek ez a szakasza az ideálisnál sokkal hosszabbra nyúlik, és becsúszik pár fals hang is.

Bár elhisszük, hogy ezek az entellektüelek ezekről a témákról így beszélgetnek, összességében kicsit olyan hatást kelt a jelenet, mintha Linklater társadalmi kontextusba akarta volna helyezni Celine és Jesse nagyon is személyes történetét, és kicsit fel akart volna minket készíteni arra, hogy végig sok szó esik majd a nemi szerepekről. Ez egyértelmű aránytévesztés, ez a trilógia mindig is két ember történetéről szólt, nincs szükség semmiféle kitekintésre. Amikor pedig olyanok hangzanak el, hogy "a férjem megpróbál gyarmatosítani engem, de én is őt", akkor egyenesen olyan érzésünk támadhat, hogy valami genderszemináriumra tévedtünk, de ha türelmesen kivárjuk, amíg 3/4 órával a film kezdete után Celine és Jesse végre kettesben marad, akkor bőven elnyerjük jutalmunkat.

Nem írok tehát arról, hogy Jesse és Celine milyen konkrét témákat boncolgatnak éjszakába nyúló beszélgetésük során, és milyen problémákkal néznek épp szembe, de arról igen, hogyan vélekedtek a kapcsolatuk állapotáról azok, akikkel beszéltem a filmről. Akadt, aki szerint alapvetően nagyon jó a kapcsolatuk, és a filmben felvetődő problémák komolytalanok, akadt, aki érthetetlennek tartotta, hogy ez a két ember hogyan bírta ki együtt évekig, akadt, aki úgy vélte, a film egy párkapcsolat végét mutatja be, és akadt, aki szerint másnap ugyanúgy vagy még nagyobb összhangban folytatják közös életüket, ahogy eddig. Szóval távolról sem egyolvasatú, amit látunk, és ettől jobb a Mielőtt éjfélt üt az óra, mint a mozikban jelenleg látható filmek 99%-a. Ami biztos: egy élő, lélegző kapcsolatba pillantunk bele, ahol férfi és nő dinamikája aprólékosan kidolgozott, és minden pillanatában hiteles. Ettől az igaziságtól volt torokszorító az első két rész, és ettől működik gyönyörűen a harmadik is.

Az első film pontosan elkapta, milyenek a tapogatózó, keresgélő, naivan romantikus huszonévesek, a második, hogy milyenek a már számos csalódáson, szívösszetörésen átesett, elégedetlen harmincasok, és bár nekem személyes tapasztalatom még nincs arról, milyen kétgyerekes negyvenesnek lenni, nem volt olyan pillanata a filmnek, amikor ne hittem volna el, hogy pont ilyen.

* * *

Három kiemelkedően zseniális pillanat a filmből, csak azoknak, akiket nem zavarnak a spoilerek:

- Celine mellének átváltozása. Szexin kibukkan, amikor Jesse-vel elkezdenek szeretkezni, aztán ahogy ez félbeszakad, telefonálás és veszekedés közben is fedetlen marad a félig letolt ruha fölött, és már egyáltalán nem szexi, legjobb esetben is csak otthonos, megszokott. Rengeteget elmond egy hosszú távú kapcsolat valóságáról.

- Meghittség, birtoklás és dominanciaharc jelenik meg gyors egymásutánban, ahogy Jesse vitázás közben minden további nélkül kiveszi Celine táskájából a telefonját, és kikapcsolja, majd Celine kisvártatva előveszi a telefont, visszakapcsolja, és visszateszi a táskájába. Mindketten zavartalanul beszélnek tovább, mialatt ez történik, verbálisan egyikük sem reagálja le ezt a kis meccset.

- Jesse-nek van leosztva a higgadt és racionális szerep a kapcsolatban (de ezt nagyon ügyesen használja manipulálásra is), Celine pedig az érzelmes, irracionális, hisztérikus. Mégis előbbi hárít sokat, utóbbi az elemző: Celine már a film elején kijelenti, hogy a gyerekelhelyezési probléma miatt fog tönkremenni a kapcsolatuk, később a hotelszobában már konkrét lehetőségként veti fel, hogy Jesse-nek Amerikába kellene költöznie a fiához, neki pedig Párizsban kéne maradnia a lányokkal. Jesse számára ez csak hiszti és provokáció, mert túl kényelmetlen, inkább bele se gondolna, Celine számára viszont pont az teszi kevésbé ijesztővé a helyzetet, hogy fejben végigjátssza a lehetséges legrosszabb kimenetelt is, és hangosan ki is mondja. Árnyalt személyiségábrázolás, ami bőven hagy munkát a nézőnek.