Nem kopogni kell az ajtón, hanem berúgni

Történelmi adásához érkezett a Filmklub podcast, egy élő legenda volt a vendégünk. Filmstílust neveztek el róla, a The Guardian szerint ott a helye a legnagyobb ma élő rendezők között, visszavonulása sokakat meglepett. Tarr Béla híresen morcos interjúalany, minket is ledorongolt párszor, de ez nem tántorított el attól, hogy megkérdezzük, melyik volt az a pillanat, amikor rádöbbent, hogy a Sátántangó hétórás lesz, és mit szólt ehhez az egészhez az apja. Az is kiderült, miért szerepel minden filmjében egy táncjelenet, fél-e a haláltól, és hogy mi a legnagyobb baja Andy Vajna rendszerével.

Végre valaki mondja azt, a picsába

Nemrég töltötte be a hatvanat, ennek ellenére még mindig forradalmibb és radikálisabb, mint a mai fiatal rendezők - ezt ő maga mondja. Tarr Béla szerint "nem olyan nagy dolog megrendezni egy filmet", nem érti, miért nem bombázzák a nézőket a fiatalok ütős művekkel. Hiányolja az energiát, meg is hirdette műsorunkban a "low budget, high energy" programját. A filmkészítésnek egy módját tartja hitelesnek, abban az irányban ő eljutott a végpontig, így hiába sugalmaztuk, nem fog keserédes vígjátékot rendezni a tengerparton.

A francba, fordítva ülünk a lovon - Tarr Béla Fotó: Valami Hektor

"Nem találtam föl semmit, csak másképp kezdtem összerakni" - véli, majd azon tanakodtunk, melyik a legviccesebb filmjelenet az életművében. A Sátántangó-n lehet kacagni, ismerte el, de ahogy fogalmazott, ez az a humor, "amikor feláll a hátunkon a szőr".

Elmerülni az igazságban

Két évig csak a magyarországi vidékeket járta, hogy megértse a Krasznahorkai-regény, a Sátántangó igazságát. Kiderült az is, a csillagok milyen együttállása kellett ahhoz, hogy állami pénzből megszülethessen egy őrült hosszúságú remekmű, és hogy mi történt volna a folytatásában, ha valaha elkészül.

A magyar film nem katasztrófa sújtotta terület - Tarr Béla Fotó: Pozsonyi Janka

A brand mögött, amit mi "Tarr Béla"-ként ismerünk, több ember áll, ezt sokszor hangsúlyozta, mégis úgy tűnt, ő a főnök, arról is ő határozott, hogy nincs tovább. Most Szarajevóban "nem tanít, hanem bátorít" fiatalokat, olyan filmes sulit hozott létre, amilyen a Gropius-féle Bauhaus volt régen.

A Filmklub podcast adását megtalálja az iTuneson, letöltheti MP3 formátumban, vagy meghallgathatja az alábbi lejátszóban. A podcasthoz tartozó RSS csatornát itt találja.

Így is lehet látni a világot

Ha Tarr Béla filmjeit nézem, valahogy lelassul minden, leginkább ahhoz hasonló, mint amikor egy kialvatlan éjszaka után még hajnalban négy-öt körül beteszek egy fajsúlyosabb ambientlemezt, kicsit talán közelebb kerültem az időhöz és a térhez, először azt akartam írni, hogy a világhoz, de inkább az időhöz, hozzálassulok az időhöz, vagy éppen az idő lassul hozzám. Mert az idő, az, gondolom, lassú, csak mi kapkodunk állandóan.

Most 2015 őszén, amikor egy egészséges filmőrült párhuzamosan hat-nyolc tévésorozatot követ, és hetente két-három filmet megnéz, és ugye akkor, amikor Tarr Béla már kinyilatkoztatta, hogy nem csinál több filmet, szóval most tud csak igazán erős lenni egy hosszú snitt, egy lassú kameramozgás, egy elgondolkodtató monológ. Hogy így is lehet látni a világot, így is lehet figyelni az embereket, nem csak a megszokott, jól ismert módon.

Az elmúlt években sok magyar zenekar jelentette be feloszlását vagy átmeneti szüneteltetését, ilyenkor mindig azt érzem, hogy egy búcsúkoncert igazán azért van, hogy aztán lehessen egy vagy több visszatérő koncert. És tényleg mindig visszatérnek ezek a zenekarok, néha megerősödve, néha nem. Tarr Bélának már megvolt a búcsúkoncertje, már csak az a kérdés, mikor lesz a visszatérő buli. (Hó Márton)