Olyanok voltunk, mint az éhes kis patkányok

Fura az anyád? Sztriptíztáncosnő volt, nyugdíjas korában pedig még mindig rikító ruhákban támasztja a bárpultot egy kisvárosi mulatóban, és pasikkal flörtöl? Spórold meg a pszichológust, csinálj róla filmet. Samuel Theis így tett: első rendezésében a francia színész saját csodabogár édesanyja kalandjait vitte vászonra. A mama pedig tényleg elképesztő karakter - annyira, hogy a Party Girl tavaly Cannes-ból el is hozta a legjobb első filmnek járó díjat, és később véginyerte a francia díjszezont. A két rendezővel, Samuel Theisszel és  Claire Burgerrel beszélgettünk Párizsban. 

• A filmben mindenki magát alakítja, az anya is, Angélique Litzenburger, és négy gyermeke, köztük az egyik rendezővel.
• Mégsem reality show, mert újrajátszották az eseményeket.
• A rendező szerint az amatőr szereplők olyanok, mint a gyerekek, akik doktorosat játszanak.
• Samuel Theis egy gyerekkori barátjával, a korábban csak kisfilmeket forgató Claire Burgerrel és Marie Amachoukeli-Barsacq-kal rendezte meg a Party Girlt, ami mindhármuknak az első nagyjátékfilmje.
• Kiderült, abból lesz jó színész, aki mellett ott egy jó rendező.
• A Party Girl egy francia kisvárosban játszódik a német határ mellett.

Kinek az ötlete volt, hogy egy fikciós nagyjátékfilmben meséljétek el az édesanyád történetét?

Samuel Theis: Hosszú út vezetett ideig. Először született egy rövidfilm, még 2008-ban csináltunk, abban az édesanyámnak csak egy mellékszerepe volt. Nagyon jól játszott, iszonyú karizmatikus volt, a vetítés után mindenki csak róla beszélt. Látszott, hogy erős jelenléte van a vásznon, simán lehetne főszereplő is egy filmben. Ráadásul akkoriban történt vele pár érdekes dolog, férjhez ment, elkezdte keresni az örökbe adott lányát, satöbbi. Ezekről beugrott nekünk egy csomó kép és jelenet, azt gondoltuk, hogy érdemes elmesélni ezt a történetet. Aztán ott van még a személyisége, hogy mennyire különleges és extravagáns nő, ahogyan éli az életét. Muszáj volt ráirányítani a kamerát.

Samuel Theis és Claire Burger tavaly Cannes-ban Forrás: AFP

Édesanyám imád a figyelem középpontjában lenni

Nehéz volt rábeszélni, hogy részt vegyen a filmben?

Claire Burger: Nem volt könnyű, mert mégis a magánéletéről szól a film. Elgondolkodott azon, hogy képes lesz-e ilyen szinten kitárulkozni, de közben érezte, hogy ez nagyon érdekes élmény lehet, főleg mert a saját gyerekeivel vesz részt benne. Óriási felelősség igent mondani, mert ez egy hónapokig tartó nagy munka, és nem gondolhatja meg magát az ember a felénél. Az is igaz, hogy az édesanyám imád a figyelem középpontjában lenni, tetszett neki a gondolat, hogy színészkedhet, meg az is, hogy annyira érdekesnek tartja valaki, hogy filmet akar készíteni róla.

ST: Az anyukám tudta, hogy olyanok leszünk, mint az éhes kis patkányok, és minden lyukba bekukucskálunk. Hogy azt is meg akarjuk mutatni, amit az ember inkább elrejtene.

Nem akartunk szobrot állítani neki

Tehát belement abba, hogy mindent megcsinál, amit csak kértek?

ST: Majdnem mindent. De a mi felelősségünk is nagy volt. Ő nem egy profi színész, tehát nincs tudatában annak, hogy mit fog jelenteni, ha így mutatja meg magát. Tehát nekünk kellett tudnunk, hogy pontosan milyen helyzetekbe akarjuk rakni.

Angélique Litzenburger tavaly Cannes-ban Forrás: AFP

CB: A történettel is vigyáznunk kellett. Inspirált minket Angélique személyisége, és meg akartuk mutatni, hogy min ment keresztül, de túl elnézőek sem lehettünk. Nem akartunk átcsúszni abba, hogy szobrot állítunk neki. Nehéz elfogultság nélkül tekinteni valakire, akit szeretsz, de mivel jól ismerjük, tudjuk róla, hogy nem mindig jó fej, tud nagyon önző is lenni. Ügyelnünk kellett az egyensúlyra a forgatókönyv írásánál. Például nem akartuk, hogy a végén minden jóra forduljon, és boldogan éljen tovább a gyerekeivel. Viszont ítélkezni sem akartunk felette azzal, hogy a rossz döntései miatt tönkremegy az élete.

Abból lesz jó színész, aki mellett ott egy jó rendező

Minden családtag vele született színészi tehetség volt, vagy volt, akit le kellett cserélni?

ST: Rajtam kívül az összes szerepet amatőr színész játszotta. A családtagokról nem tudhattuk előre, hogy valakivel be fogunk-e fürödni. De a többi szereplőről sem, akik szintén mind magukat vagy hozzájuk nagyon hasonló karaktert játszottak, például a pap tényleg egy pap volt.

CB: Volt, aki csak azt tudta eljátszani, ami tényleg megtörtént vele, másnak jól ment az improvizáció, vagy kitaláltak egészen elképesztő dolgokat. Egyesek nagyon szégyenlősek lettek a kamera előtt, őket sokat kellett nyüstölni.

A vágás alatt megmentettünk jó pár alakítást - Party Girl Forrás: Vertigo Media

ST: Kiderült, hogy abból lesz jó színész, aki mellett ott egy jó rendező. És a vágás alatt is megmentettünk jó pár alakítást. Gyakran az egyes felvételek nem sikerültek parádésan, de több felvétel részleteiből össze tudtunk vágni egy használható jelenetet.

Megengedtétek nekik, hogy visszanézzék magukat a monitoron a forgatás alatt?

ST: Nem. Sőt, a teljes forgatókönyvet sem olvashatták el, mert féltünk, hogy ha tudják, hogy mi történik később a figurájukkal, azt egy korábbi jelenetben előrevetítenék egy-egy gesztusukkal. Az amatőr színészeknek néha nagyon rosszak az ösztöneik.

CB: Kicsit olyan ez, mint amikor gyerekekkel játszol doktorosat. Ők tényleg elhiszik, hogy most ők a páciensek vagy a doktorok. De ha túl sok információval terheled le őket, például hogy most doktor vagy, de a film végén meg fogsz halni, vagy hogy menj az ajtó mellé, mert ott jobb a fény, akkor erőltetett lesz az egész.

Lesokkolta őket, hogy magukat látják óriásiban

És elégedettek voltak a végeredménnyel, amikor végre megnézhették a filmet?

ST: Igen, de azért kellett némi idő, hogy feldolgozzák az élményt. Még egy profi színésznél is úgy van, hogy első nézésre csak a hibákat látja a saját alakításában, a filmre nem is tud igazán odafigyelni. Amikor először nézték, teljesen lesokkolta őket, hogy magukat látják óriásiban a vásznon, hogy milyen a hangjuk, mert nincsenek ehhez hozzászokva.

Samuel Theis, Angélique Litzenburger, Marie Amachoukeli-Barsacq ésClaire Burger tavaly Cannes-ban Forrás: AFP

CB: Sokan csalódottak voltak amiatt, hogy olyan jeleneteiket vágtuk ki, amiken nagyon keményen dolgoztak.

Mintha egy háborúból jöttünk volna vissza

Milyen élmény volt a cannes-i vetítés nektek és a szereplőknek?

ST: Próbáltuk felkészíteni őket, hogy elsöprő és érzelmileg megterhelő élmény lesz. Ott a sok fotós, a nagy terem a rengeteg emberrel, ki kell állni a színpadra, satöbbi. Tudtuk, hogy nem tehetjük meg velük, hogy akkor látják először a filmet, ezért a családtagoknak már korábban megmutattuk. De számunkra nagyon megható volt a cannes-i vetítésen, hogy ott volt a teljes stáb, akik viszont tényleg akkor látták először. És persze nagyon félsz az elején, mert nem tudod, hogyan reagál majd rá a közönség, de közben már érzed, hogy veszik a lapot, és akkor a végén jön az ováció. Egy igazi érzelmi hullámvasút volt: stressz, félelem, majd hatalmas öröm.

CB: A legdurvább az volt, ahogy a közönség reagált a vetítés végén. Nagyon-nagyon sokáig tartott a taps, egy csomó stábtag és szereplő zokogott, és az volt az érzésem, hogy mindegy, hogy nyerünk-e díjat, vagy sem, de még az is, hogy itt vagyunk Cannes-ban, mert csak az számít, hogy együtt csináltuk. És hogy megcsináltuk.

Samuel Theis, Marie Amachoukeli-Barsacq és Claire Burger a legjobb elsőfilm díjával tavaly Cannes-ban Forrás: AFP

CB: Mindenki ölelgette Angélique-et, és mindenkinek potyogtak a könnyei. Olyan volt az egész, mint amikor egy béna filmben meghatottságot akarnak ábrázolni. Csak egy héttel azelőtt fejeztük be a filmet, és előtte éveken át dolgoztunk rajta, úgyhogy mindannyian hihetetlenül nagy megkönnyebbülést éreztünk.

ST: Olyan volt, mintha egy háborúból jöttünk volna vissza. És mindannyian megúsztuk.

Az emberek mindig elsírták magukat a végén

A kisvárosban, ahol játszódik a történet, levetítettétek a filmet?

CB: Igen, több vetítést is szerveztünk. Azok legalább annyira izgalmasak voltak, mint a cannes-i premier, mert a Party Girl nemcsak erről a családról szól, hanem bemutatja azt a helyet is. Érdekes, hogy akárhol vetítettük a filmet, mindig volt valaki a közönségben, aki erről a környékről származott. De még Mexikóban is. És ezek az emberek mindig elsírták magukat a film végén, és olyanokat mondtak, hogy eddig kicsit szégyelltem a szülővárosomat, de most már büszke vagyok rá.

Gyengédséggel és empátiával meséltek a városról - Party Girl Forrás: Vertigo Media

ST: Ez a környék általában úgy jelenik meg a hírekben, hogy mennyire lepusztult, nagy a munkanélküliség, teret nyert a jobboldali radikalizmus. Tehát csupa negatív dolog. És mi meg gyengédséggel és empátiával mesélünk róla.

Nem reality show

A lány, akit Angélique még sok évvel ezelőtt örökbe adott, szintén saját magát játssza. Az ő egymásra találásukat akkor filmeztétek le, amikor valóban történt, vagy azt újra el kellett játszaniuk?

ST: Mindent újra eljátszattunk, ez nem reality show. De amit megmutatunk, az tényleg úgy történt. Például amikor az anyám arról mesél, hogy milyen volt hatéves korában az a kislány, azok a valódi történetei. De már jó pár évvel ezelőtt felvették egymással a kapcsolatot, és azóta találkozgatnak.

CB: És már nem 16 éves, hanem 23.

Amit megmutattak, az tényleg úgy történt - Party Girl Forrás: Vertigo Media

Most, hogy ilyen különleges módon hoztatok létre egy filmet, továbbra is így fogtok dolgozni, vagy ez egy egyszeri dolog volt?

CB: A Party Girl valóban különleges módon készült, de épp ezért megismételhetetlen. Az biztos, hogy törekedni fogunk arra, hogy összehozzuk a valóságot és a fikciót. Lehet, hogy Isabelle Huppert fogja saját magát játszani a következőben. Bármi elképzelhető, de nem tudjuk előre, és nem is akarjuk tudni. De szeretnénk továbbra is olyan filmeket csinálni, amik a valóságban gyökereznek, és biztos, hogy erősen fog inspirálni minket a szereplők személyisége.