Michael Fassbendernek meglepően kis feje van

Lenny Abrahamson Frank
Vágólapra másolva!
Lenny Abrahamson első, Adam és Paul című filmje két heroinistáról szólt, akik Dublinban kóvályogva próbálnak cucchoz jutni, Garage című második munkéja pedig egy ír faluban élő magányos benzinkutas történetét mesélte el. A Mit tettél, Richard? elején ugyan még egy népszerű fiút ismertünk meg, neki viszont összeomlik a világa, és kitaszítottá válik. Abrahamson új filmje, a Frank egy csodálatos különcről szól: egy kitalált zenekar frontemberéről, aki a színpadon és a magánéletben egyaránt egy óriási műfej mögé rejtőzik. Franket Michael Fassbender alakítja, a bandához csatlakozó, zöldfülű újoncot pedig, akinek a szemén keresztül megismerjük a furcsa kompániát, a Harry Potterből ismert Domhnall Gleeson játssza. A film magyar premierje alkalmából telefonon beszélgettünk Abrahamsonnal, aki elmagyarázta, hogy mi értelme van sztárra bízni egy olyan figura megformálását, akinek nem látszik az arca, leleplezte a filmekben szereplő fiktív együttesek bénaságait, és elárulta a személyes okát annak, hogy filmjei mindig kívülállókról szólnak.
Vágólapra másolva!

A filmjeid általában furcsa, kívülálló figurákról szólnak. Mit találsz bennük olyan izgalmasnak, és személyes szinten mi motivál: te is kívülállónak érzed magad, és ezért azonosulsz velük, vagy inkább irigykedsz rájuk egy kicsit?

Valahogy mindig is megérintettek a kívülállók. Akárhol is járok, mindig az ilyen emberek tűnnek fel nekem, kiszúrom őket, ha egy helyiségben tartózkodnak velem, vagy szembejönnek az utcán. Más a kisugárzásuk, mint azoknak, akik a tömeggel együtt mozognak. De talán azért is olyan izgalmas ez a téma, mert még ha egy magabiztos, könnyen beilleszkedő ember felszínét kapargatjuk meg, akkor is rátalálunk a bizonytalanságra és az elidegenedettség-érzésre, szóval, amikor kívülállókról beszélünk, akkor tulajdonképpen egy olyan aspektusáról beszélünk az emberi természetnek, ami mindannyiunkban megvan.

Frank és Lenny Abrahamson Forrás: AFP

És azt hiszem, sokat elmond egy társadalomról, hogy milyenek azok az emberek, akik nem teljesen tudnak beilleszkedni. Ami a személyes részét illeti, mondhatjuk, hogy nekem általában jól mennek a dolgaim és sikeres vagyok abban, amit csinálok, de én mégsem így tekintek magamra, hanem inkább kívülállónak tartom magam, annak ellenére, hogy az emberek többsége valószínűleg nem tart annak engem. Úgyhogy azonosulok ezekkel az emberekkel.

Kezdettől tudtad, hogy a Frank főszerepeit ismert színészekre akarod bízni, vagy felmerült, hogy ezt is gyakorlatilag ismeretlenekkel csinálod meg, mint a korábbi filmjeidet?

Ez a kérdés elsősorban Frank figurájával kapcsolatban vetődött fel: eleinte sokat gondolkodtam azon, hogy mi lenne, ha Franket egy ismeretlen színész játszaná. Pontosabban azon tűnődtem, hogy a közönség számára milyen élményt jelentene, ha Franket egy ismeretlen játszaná, és milyet, ha egy nagyon híres színész. A filmben a figurákat, különösen Jont, nagyon izgatja, hogy Frank vajon hogy néz ki, és persze a film közönsége is titokzatos alaknak látja Franket, de a néző mégsem azon gondolkodik, hogy Frank hogy nézhet ki, hiszen pontosan tudja, hogy ki bújik meg a fejben.

Szerintem Frank érdekesebb lett attól, hogy egy ismert ember játssza, és a titokzatossága többletjelentést kapott. Michael Fassbender arca ugyanis annyira ismert, hogy szinte már egy márkának tekinthető. Amikor az emberek beülnek a filmjére, akkor időnként már a sztárra figyelnek, és nem a színészre. Ily módon Frank a felszínes, külső alapján alkotott benyomás és az ember igazi, belső valóságának ellentmondását is megtestesíti. Ha egy olyan sztárnak, mint Fassbender, eltakarjuk az arcát, akkor a közönség újra a színészt látja meg benne, új szemmel néznek rá.

Domhnall Gleeson és Michael Fassbender a Frank című filmben Forrás: Mozinet

Emellett az a plusz izgalom is megvan a dologban, hogy a közönség tudja, ki bújik meg a fej mögött, a film figurái viszont nem, és a nézők kíváncsian várják azt a pillanatot, amikor végre a figurák is meglátják, hogy kivel állnak szemben. Meg persze azért arra is kíváncsiak, hogy milyen Fassbender bukkan ki a fej alól, hogy pontosan hogy néz ki a filmben.

És végül az eddig felsoroltak mellett volt egy teljesen másik szempont is: a film elkészítéséhez szükségünk volt bizonyos mennyiségű pénzre, és nem tudtuk volna megoldani a finanszírozást úgy, ha ismeretlenekkel dolgozunk, senki nem adott volna rá pénzt.

Fassbendert nehéz volt meggyőzni arról, hogy szerepet vállaljon egy olyan filmben, ahol nem mutatják az arcát? Hogy zajlott a beszélgetésetek erről?

Ez pont fordítva történt: a forgatókönyvet elküldtük sok helyre, Michael ügynöke is megkapta, de nem is tudtam róla, hogy megmutatta Michaelnek. Először úgy hallottam a dologról, hogy a producerem közölte, hogy meg fogok lepődni, de Michael Fassbender szívesen eljátszaná Franket. Amikor én először találkoztam Michaellel, akkor már nem volt szükség semmiféle győzködésre. Eleinte engem is meglepett, hogy érdekli a dolog, de jobban belegondolva, annyira nem is volt meglepő, egyrészt, mert nagyon jó volt a forgatókönyv, másrészt, mert Michaelre jellemző, hogy különleges, nagy kihívást jelentő szerepeket választ. Az pedig elég nagy kihívás egy színész számára, hogy úgy kell játszania, hogy végig részben rejtve marad, és mégis nagyon erős jelenléttel kell rendelkeznie. Valószínűleg ez is vonzotta a dologban.

Michael Fassbender és Domhnall Gleeson a filmben Forrás: Origo

Te magad kipróbáltad, hogy milyen hosszabb ideig hordani azt a műfejet? Tudtad, hogy mire kéred a színészedet?

Amikor a fej különböző változataival kísérleteztünk, felpróbáltam és egy kis ideig hordtam őket, de a végső, kifejezetten Michaelre méretezett változat nekem nagyon kényelmetlen volt, mert volt benne egy belső, a fejre szorosan illeszkedő betét, amit rá szabtak, és neki meglepően kis feje van, ezért az én fejemet az nagyon nyomta. De tudom, hogy milyen érzés: alig lehet kilátni belőle, mondhatjuk, hogy az ember gyakorlatilag vak benne, és nagyon klausztrofóbiás érzés. Ugyanakkor az benne a jó, hogy fél másodperc alatt lekapod a fejedről, nem olyan, mint valami órákig készülő, őrült bonyolult maszk, hanem tudod, hogy bármikor rögtön leveheted.

A film egyik legerősebb eleme, hogy hallhatók benne a fiktív zenekar számai. Ezeket a Frank figuráját ihlető Frank Sidebottom zenéje inspirálta? Hogyan írtátok a számokat?

Frank Sidebottom zenéje egészen más, mint a mi Frankünké, és a két figurának sincs túl sok köze egymáshoz a fejen, a néven, illetve a Sidebottomot megteremtő Chris Sievey független szellemiségén kívül, amiből azért átmentettünk a mi Frankünkbe. A film zenéjét Stephen Rennicks írta, akivel az összes korábbi filmemben együtt dolgoztam. A Frank-nél már egy évvel a szereplőválogatás előtt elkezdtük írni a zenét, és próbáltuk olyan messzire elkerülni a fiktív filmes zenekarok számainak kliséit, amennyire csak tőlünk telt. A sztoriból adódott, hogy egyáltalán nem kommersz, mégis kedves zenére volt szükségünk, ami nem könnyű párosítás. Frank együttesének a zenéje néha aranyos, néha nevetséges, néha pedig egyszerűen túlspilázott.

Michael Fassbender a filmben Forrás: Mozinet

Végül úgy álltunk neki, hogy az adott figurákból kiindulva elképzeltük, hogyan dolgozna a zenekar. Úgy képzeltük, nagyon kísérletezők, mindig matatnak a hangszereikkel, új hangzásokat keresnek, és nem hagyományos módon írják a számaikat. És mi is ezt tettük egy stúdióban, session zenészekkel, amíg ki nem alakult az együttes zenei nyelve. Bár ez elsősorban Stephen terepe, elmondhatom, hogy a film készítése során azt élveztem a legjobban, amikor a zenén dolgoztunk. Szuper volt a stúdióban a zenészekkel dolgozni azon, hogy létrehozzunk egy olyan együttest, amit a nézők el is hisznek. Amikor egy filmben szerepel egy fiktív együttes, legtöbbször nem hiteles, és az ember pontosan érzi, hogy a zenét két hete írták, a színészek pedig tátognak. Mi viszont tényleg megírtuk a zenét, aztán pedig átírtuk a színészekre szabva, akik a forgatáson élőben adták elő a számokat, playback nélkül, szóval tényleg olyanok, mint egy igazi együttes.

A színészek kiválasztásánál szempont volt, hogy legyen zenei hátterük? Maggie Gyllenhaal például nagyon jópofán ügyködik a szintetizátorral és egyéb kütyükkel.

Figyeltünk arra, hogy mindenkinek legyen zenei affinitása, ami pedig konkrétan Maggie-t illeti, ő nagyon szeret új dolgokat tanulni. A filmben a theremin nevű elektronikus hangszeren is játszik, ami nem könnyű, de ő nagyon jól megtanult játszani rajta, és még élvezte is. Domhnall Gleesonnak is meg kellett tanulnia billentyűs hangszeren játszani. Mindenki sokat gyakorolt, aztán a forgatás előtt közvetlenül két hétig nagyon intenzíven próbáltunk, úgyhogy mire elkezdődtek a felvételek, a szereplők igazi együttessé kovácsolódtak.

Maggie Gyllenhaal a filmben Forrás: Mozinet

A filmben megjelenik a népszerűség témája is, Frank a film egy pontján megpróbál "szerethetőbb" számokat írni. Te is viaskodsz ezzel a kérdéssel, amikor filmet készítesz?

Lehetetlen nem gondolni erre, hiszen a filmipar óriási nyomást jelent, és bizonyos értelemben saját magamat is nyomasztom: nehéz nem belesodródni annak a vonzásába, hogy az ember minél népszerűbbé váljon. De én hiszek abban, hogy igazán jó filmekkel elég nagy közönséget el lehet érni, csak épp nagyon nehéz. Továbbra is szeretnék kicsi, viszonylag nehéz filmeket csinálni, de közben meg akarok próbálkozni azzal is, hogy hogyan lehetne jó filmeket széles közönséghez eljuttatni.