A 2022-es Elvis című életrajzi film hatalmas sikert aratott nyolc, Oscar-jelölést is kapott és bár Austin Butler fantasztikusan alakította a sztárt, de a végeredmény igencsak unalmas volt. Ellenben legalább egy viszonylag árnyalt képet festett az előadóról és bemutatta, hogy ugyan szörnyű alak volt, de ő maga is a zeneipar áldozata volt, minden egyes dollárt kipréseltek belőle és a siker maximalizálása érdekében szándékosan rászoktatták a kábítószerekre, hogy még jobb teljesítményt nyújtson.
Sofia Coppola új filmje, a zenész felesége önéletrajzi regényén alapuló Priscilla utóbbival szemben nem tesz kísérletet a háromdimenziós megközelítésre és a rock 'n' roll ikon legrosszabb arcát mutatja be.
A lány mindössze tizennégy éves, amikor megismerkedett egy buliban az akkor már körberajongott, huszonnégy esztendős előadóval, egyből egymásba szerettek és bár a tinédzser apja eleinte nagyon ellenezte a kapcsolatot – már csak a komoly korkülönbség miatt is –, a sztár meggyőzte, hogy tisztességesek a szándékai és nem lesz semmi baj. Aztán persze lett, nem is kicsi.
Megelőlegezzük Elvis Presley-nek, hogy eleinte naiv romantikus vágyak vezérelték, csak éppen az elképesztő népszerűséggel járó életmódja miatt egészen más megküzdési stratégiák jellemezték a mindennapos problémákkal szemben, mint, amely egy átlagos középosztálybeli családot. Így, amikor Priscilla rosszul teljesített az iskolában, mert képtelen volt koncentrálni az órákon az átdorbézolt éjszakák után, egyből valamiféle pörgetőszert adott neki, amikor pedig nem tudott aludni, nyugtatóval kínálta – és rögtön olyan adaggal, amely az ő nyilvánvalóan hosszú évek alatt kialakult toleranciaküszöbéhez megfelelőek, a lányt azonban természetesen kiütötte és két napot végigaludt.
És utána a hat éven keresztül tartott házasságuk alatt a mérgező kapcsolatok összes eleme megjelent,
Elvis folyamatosan hűtlen volt hozzá, állandóan szét volt csúszva a módszeres önpusztítása miatt és olykor erőszakossá is vált, az egyik jelenetben például egy széket próbál hozzávágni a lányhoz.
Kár, hogy mindezt teljesen hatástalanul és kiszámíthatóan tálalja a film, bár Cailee Spaeny és Jacob Elordi alakítása kiváló – igaz, utóbbi csak hunyorogva emlékeztet a sztárra, valószínűleg egy Elvis-imitátorversenyen a középdöntőig sem jutna el –, nem igazán látunk bele a karakterek fejébe, sem az érzelmi világukba.
Mindez azért is érdekes, mert az egészen jó Öngyilkos szüzek-kel debütált rendezőnőre az egyel későbbi, Elveszett jelentés-sel figyelt fel a szélesebb közönség és a Bill Murray és Scarlett Johansson főszereplésével készült drámával meggyőzően prezentálta, ha valamihez igazán ért, akkor az két ember kölcsönös rezonálásnak az ábrázolása.
Itt ez egyáltalán nem sikerül és mindezt azzal sem lehet indokolni, hogy a film egyik kiemelt témája a társas magány, nem alakul ki a kémia a vásznon, amely igazán átélhetővé tenné a történetet.
És mindezt valószínűleg nem csak mi gondoljuk így, árulkodó legalábbis, hogy bár egy igencsak feminista hangvételű alkotásról van szó, ennek ellenére is teljes mértékben hidegen hagyta az Akadémiát, egyetlen Oscar-jelölést sem kapott, de a rangos európai fesztiválok programjába sem került be, pedig ennél hálásabb téma az említett körökben jelenleg aligha van, elég csak a Barbie vagy a Szegény párák idei diadalmenetére gondolni.