75 éves lett Sylvester Stallone

Rambo: Első vér (Sylvester Stallone)

Sylvester Stallone 75 éves lett. Drámai színésznek indult, végül a klasszikus akciófilm egyik leghíresebb alakjaként ragadt meg az emlékezetünkben. Két legemlékezetesebb szerepe a hazafiság tagadhatatlanul szép példája: Andy Vajna producer legendás Rambója egy vesztes háború után nem törődik bele, hogy sokan gyűlölik saját országukat és a hazatért katonáikat, Rockyval pedig legyőzte először saját gyengeségét, később voltaképpen a kommunista birodalmat, a Szovjetuniót is. De ő az, aki visszaállította a nyolcvanas-kilencvenes évek akciófilmjeinek becsületét: a 2010-es évek elején, amikor a nézők már újabb típusú akcióhősökért rajongtak, a Feláldozhatók-sorozattal bebizonyította, hogy a hozzá hasonló régi vágású sztárok még az időt is képesek legyőzni. Portré.

Sylvester Stallone 1946. július 6-án született New York-ban, szicíliai munkáscsaládban. A szülés során megsérült egy ideg az arca bal alsó részén, innen ered a színész jellegzetes, lefelé konyuló ajka, és "artikulálatlan" beszéde (ebből a magyar nézők persze valójában nem sokat tapasztalhatnak, mivel itthon elsősorban Gáti Oszkár, illetve Kálid Artúr szólaltatja meg a színészt, sokkal szebben formálva a szavakat az eredetinél).

Stallone gyerekkora viszontagságokkal volt teli, színészi pályája is nehezen indult, a hetvenes években főként jelentéktelen statisztaszerepeket kapott (ezek között akadnak híresebb filmek is, mint a M.A.S.H. vagy a Klute), de azért olykor elnyert kisebb mellékszerepeket TV-sorozatokban (Kojak, Police Story), és visszatekintve későbbi önmaga paródiájaként tűnt fel Paul Bartel 1975-ös, kisköltségvetésű kultuszfilmjében a Halálos futam 2000-ben (érdekesség, hogy míg ebben a legfontosabb mellékszerepet kapta, az egy évvel későbbi Bartel-rendezésben, a szintén őrült autóversenyt bemutató Flúgos futam-ban már megint csak névtelen statisztaszerep jutott neki).

Halálos futam 2000 (Sylvester Stallone) Forrás: New World Pictures

De eleinte nagyobb szerepeivel sem sikerült felhívnia magára nem is annyira a nézők, hanem a stúdiók figyelmét (A lázadó, 1973; A lordok bandája, 1974). Elterjedt városi legenda, hogy játszott (soft)pornó filmben is, és a hír annyiban igaz, hogy egyszer kényszerűségből valóban vállalt ilyen szerepet (The Party at Kitty and Stud's, 1970), viszont sosem került elő a film "kemény" verziója - pedig a készítők mindent elkövettek, hogy meglovagolják az "olasz csődör" évekkel későbbi sikerét.

A robbanásszerű áttörést elhozó Rocky (1976, r.: John G. Avildsen) születését további városi legendák színezik, onnantól, hogy Stallone 1975-ben három nap alatt megírta a forgatókönyvet, miután látta Chuck Wepner és Muhammad Ali összecsapását, odáig, hogy nem volt hajlandó másnak adni a főszerepet, vagy hogy a forgatókönyvért kapott fizetségéből az első dolga volt visszavásárolni a filmben is feltűnő kutyáját, Butkust.

Akárhogy is, a munkásosztály reményvesztett, de kitartással magát szó szerint a csúcsra verekedő hőse rögvest belopta magát a nézők szívébe.

 

A Rocky az év legtöbb bevételt hozó filmje lett (225 millió dollár világszerte), és 10 jelöléséből hármat díjra is váltott az Oscar-gálán (legjobb film, legjobb rendezés, legjobb vágás) egy nagyon erős évben. A díjesőből épp csak Stallone maradt ki (legjobb forgatókönyvíróként és színészként is jelölték, ezzel két auteurt, Charlie Chaplint és Orson Wellest követte a sorban), ám ez aligha zavarta a színészt, aki ezzel

maga is beváltotta az amerikai álmot: akárcsak Rocky, egy reménytelen élethelyzetből felküzdötte magát a hírnév, a gazdagság és megbecsültség világába.

 

Ráadásul Stallone egy valódi klasszikus forgatókönyvét írta meg: a Rocky franchise mivolta miatt hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az első rész nem egyszerűen az amerikai álmot fetisizáló klasszikus (Apollo például pont a függetlenségi nyilatkozat 200. évfordulójára tartott gálaműsorra választja ki ellenfelének Rockyt), hanem egy kifejezetten rétegelt és szociálisan érzékeny film.

Rocky Balboa gyakorló katolikus, de egy helyi gengszter verőembereként keresi a kenyerét, mivel más lehetősége aligha akad, saját sikertelenségéért pedig részben Mickey-t, a helyi edzőt okolja, aki valóban nehéz természet, bölcsessége mellé rengeteg esendőség is társul. Rocky legközelebbi barátja a goromba Paulie, ő egy húsfeldolgozó üzemben robotol, frusztráltságát pedig a kisállatboltban dolgozó húgán vezeti le. Rockyhoz hasonlóan Adrianne is rejtőzködő figura, félénk és visszahúzódó, de a hálaadásnapi veszekedős jelenetben végül a néző számára is világossá válik az az erő és önzetlenség, amit Rocky az elejétől kezdve láthatott benne.

 

A Rocky-ban tehát rendkívül összetett a karakterek dinamikája, a philadelphiai munkásnegyed kallódó emberei elevenednek meg előttünk, akik túllépve önmagukon végül igazi hősökké válnak.

 

A Rocky világrengető sikere után Stallone már kedvére válogathatott a különféle filmtervek között, de az általa írt és rendezett két Rocky-folytatáson (1979, 1982) kívül ismét csak szerény sikereket ért el. Első rendezésében (Édenkert a sikátorban, 1978) egy simlis csavargót játszik, az Ö.K.Ö.L.-ben (1978 - a film operatőr Kovács László) egy Jimmy Hoffáról mintázott szakszervezeti elnököt, a Fantom az éjszakában (1981) című rendőr-thrillerben beépített ügynököt, John Huston háborús sportfilmjében, a Menekülés a győzelembé-ben (1981) pedig focizó hadifoglyot (utóbbi a magyar Két félidő a pokolban el nem ismert remake-je). John Travolta felkérésére rendezte meg a Szombat esti láz folytatását (Életben maradni, 1983), ami a kritikusok szájhúzása ellenére is közönségsiker lett, a következő évben pedig Dolly Partonnal együtt énekelt az Énekes izompacsirtá-ban, ami viszont a hírével ellentétben élvezetes zenés vígjáték.

Különösebben emlékezetes, vagy legalább anyagilag a Rocky-szériát megközelítő mozi azonban sokáig nem találja meg Stallonét. A csúfos bukások elkerülik, de a rendre olasz és/vagy munkásközegben játszódó filmjei legtöbbször épp csak visszatermelik a 10-20 milliós gyártási költségeiket, és a kritikai fogadtatást illetően sem keltenek nagyobb figyelmet, holott olyan jónevű rendezőkkel is forgat, mint Norman Jewison vagy John Huston. A Menekülés a győzelembe ugyanakkor minden értelemben véve sikeres lett, s amely nélkül a nagy részt Budapesten forgatott filmen co-producerként dolgozó Andy Vajna és Mario Kassar talán sosem tudta volna Stallonéval tető alá hozni az első Rambó-t.

 

Visszatekintve: az 1978 és 1982 közötti évek az ismételt útkeresés időszakát jelölik Stallone első sikere után, míg végül a Rambóban sikerült megtalálnia azt a figurát, akivel később a színész-forgatókönyvíró-rendező nem csupán a Rocky-hoz mérhető sikereket tudott elérni, de képes volt új pályára helyezni karrierjét.

 

Azért csak később, mert a Ted Kotcheff rendezte Rambo 1982-es első része még nem az vegytiszta akciómozi, ahogyan a folytatások révén beépült a kollektív köztudatba, hanem egy feszes thriller és lélektani dráma egyben: Stallone élete legelementárisabb alakítását nyújtja a poszttraumatikus stressz szindrómában szenvedő vietnámi veteránként, de Brian Dennehey árnyaltan bunkó (és hazaáruló) seriff karaktere és Richard Crenna atyáskodó ezredese is sokat tesznek azért, hogy a Rambo ne csak az akciózásról szóljon. Sőt, az első Rambó-nak hatalmas a történelmi súlya, pontos a szociális helyzetképe – az akciómoziktól szokatlanul árnyaltan ragadja meg azt az elutasítást, ami a vietnami veteránokat hazájukban fogadta, gondoljunk csak a seriff megjegyzésére John Rambo csillagsávos lobogóval díszített M65-ös katonai kabátja láttán (ugyanilyen dzsekiben őrült meg hat évvel korábban Robert De Niro a szintén veterán Travis Bickle-ként a Taxisofőr-ben).

Rambo (Sylvester Stallone és Brian Dennehey) Forrás: Intercom

A társadalmi drámát az akciófilmmel tökéletesen házasító, a feszültséget mindvégig következetesen kitartani képes Rambo kifejezetten jó kritikákat kapott, boxoffice eredményei is kimagaslóak voltak (a 14 millió dollárból készült film 150 millió dollárt hozott világszerte), a film kulturális hatása pedig egészen elképesztő:

a Rambo sikerének köszönhetően a 80-as években sorra készültek a különféle dzsungelharcos akciómozik, és a mozivásznakat ellepték az egyszemélyes hadseregek

(Ütközetben eltűnt, 1984; Kommandó, 1985; Ragadozó, 1987, stb.) így nem is volt különösebb meglepetés, hogy a Rambo is folytatást kapott.

1985 talán a második legfontosabb év Stallone pályafutásában: a Rocky IV. és a Rambo II. egyaránt óriási kasszasiker (összesen 600 millió dollár bevételt hoznak), világszerte az év második és harmadik legnézettebb filmjei a Vissza a jövőbe mögött, de ami ennél is fontosabb: mindkettő szemet gyönyörködtetően eszképista, hazafiasságban pompázó, tesztoszterontól duzzadó akciófilmek, amelyekben az olasz csődör és a magát a háború poklában otthon érző veterán azt bizonyítják be a nézőnek, hogy semmi sem állhat az amerikai akarat útjában.

A Rocky IV. ráadásul az egyetlen olyan film a sorozatban, ami valójában nem a címszereplő életének egy fontos állomását járja körbe, mert a karakterdráma lehetőség a hazafias gondolatoknak, s minden az amerikai tömegkultúra önfeledt ünnepléséről szól.

A Rocky IV. már nem boxfilm, még a zenés montázsai is közelebb állnak az akciófilmek esztétikájához, mint a sportfilmek drámai feszültségéhez, nem is szólva a cselekmény hidegháborús hátteréről. S hasonlóképp: a Rambo II.-ben már nyoma sincs az első rész árnyaltságának, Rambo a vesztes veteránok vágyait teljesíti be: mindent felrobbant, mindenkit szitává lyuggat, és az amerikai hadifoglyok kiszabadítása közben jelképesen megnyer egy elvesztett háborút.

Innentől kezdve Stallone a korszak abszolút akciósztárja, az ebben az évben bemutatott Schwarzenegger-film, a Kommandó sikere (ami mellesleg a legjobb Rambo nélküli Rambo-film) is eltörpül a Rambo II. mellett.

Sylvester Stallone és Andy Vajna a Rambo 3. forgatásán Forrás: Andy Vajna magángyűjteménye

Apropó Schwarzenegger: Stallone és az "osztrák tölgy" mozivásznon való rivalizálása még nagyjából '82-vel vette kezdetét, a Rambo és a Conan, a barbár bemutatásakor. Ha versengésüket szigorúan a számok mentén vizsgálnánk,

Schwarzenegger csak a '80-as évtized végén ért fel Stallone mellé a Ragadozó és az Ikrek sikerével,

majd a '90-es évek legelején készített évek sci-fi akcióival (Total Recall, 1990; Terminator 2, 1991) egyértelműen a fejére is nőtt. A dagadó bicepszek ellenére kettejük közt nagy különbségek vannak, ugyanis míg Stallone alapvetően szenvedő félisteneket formált meg, addig Schwarzenegger filmjeiben sosem volt helye efféle érzelgősségeknek, és ezt az alapvető karakterbeli különbséget a pályájuk is tükrözi: Schwarzenegger sokkal kiegyensúlyozottabban válogatta meg a szerepeit, míg Stallone rendszeresen a csúcsok és a mélységek között libikókázott.

Ugyanez áll Stallone magánéletére is, eddig háromszor nősült, első házasságából két gyermeke született (kisebbik fia autizmussal jött a világra, idősebb fia szomorú halálhíréről 2012-ben számoltak be az újságok) Sasha Czacktől, akivel pont az eseménydús 1985-ös évben vált el, hogy még abban az évben feleségül vegye filmbéli partnerét, a dán modell-színésznő Brigitte Nielsent. A rövid életű házasság a bulvárlapok kedvelt témája volt, Nielsen után számos nővel hírbe hozták, végül 1997-ben sikerült megállapodnia, mikor Jennifer Flavinnal kimondták a boldogító igent, és a közösségi médiás jelenlétük alapján, három lányukkal együtt élve ma is nagyon boldogok.

S ami a filmes hullámvölgyeket illeti: a Rocky IV. és a Rambo II. sikere után az 1986-ban bemutatott Kobra felemás fogadtatásban részesül, mert sokkal ellentmondásosabb film, mint a két franchise darab (holott ugyanaz a George P. Cosmatos rendezte, mint a Rambo második részét), elvégre tulajdonképpen az akciófilmes manírok végletekig fokozása történik benne, s mai szemmel nézve nehéz eldönteni, hogy nem egy Piszkos Harry-paródiának szánták-e?

Ebben a képregények világát idéző, az összes akció- és horrorfilmes sémát szándékoltan lebutítva felhasználó filmben megtörténik az, hogy egy hadseregnyi rendőr veszi körbe a szupermarketben tomboló őrültet, de a rendőrfőnök mégis csak annyit mond, hogy "hívjátok a Kobrát!" A film már az első pillanatban tökéletesen pozícionálja magát, itt az önbíráskodás egy pillanatig sem okoz morális vívódást, és ezen a minden árnyalatot nélkülöző hozzáállásán a film a későbbiekben sem hajlandó finomítani. Ennek megfelelően a karakterei is közel a nullával egyenlőek, ám mégis, a betétdalokkal együtt a Kobra – a már említett Kommandó-val közösen – a 80-as évek akciófilmjének kvintesszenciáját nyújtja.

A Kobra markáns B-filmes beütése nem véletlen, mert a Cannon Group gyártja, akárcsak Stallone következő filmjét, a már címében is beszédes Túl a csúcson (1987) című kamionos-szkanderes mozit, ami Stallone első komolyabb bukása – a filmkritikusok véleményével Stallone ekkor már rég nem foglalkozott, de ők sem kímélték a filmet, pedig ez is sokkal jobb a hírénél. 1988-ban jön is a felmentő sereg az ezzel trilógiává bővülő Rambo III. képében, de Stallone és a Carolco nem igazán tudják már emelni a tétet, a filmben már csak a legyilkolt emberek számában licitálnak rá az előző részre (olyannyira, hogy 1990-ben a Guiness Rekordok Könyvébe az addig készült legerőszakosabb filmként került be), és ezt a(z átmeneti) fáradtságot érzik a nézők is.

A film kedvezőtlen fogadtatását követően Stallone 5 évig nem is forgatott klasszikus akciófilmet, inkább drámai- és vígjátékszerepeket választott. Sajnos a Bosszú börtönében (1989) című börtönfilm ismét egy kisebb bukás, pedig bájos mozi egy szórakoztatóan szadista Donald Sutherlanddel. Ugyanebben az évben a Tango és Cash hozza a buddy movie-k legszebb hagyományait, a Russel–Stallone páros epés csipkelődése a film hiányosságait is képes feledtetni, nem véletlen, hogy a VHS-kazettákon szocializálódott hazai közönségnek nagy kedvence a mai napig, de Amerikában csak szolid siker.

A Rocky V. (1990) sem igazán érdekli a közönséget, és messze ez a franchise leggyengébb darabja, hiába tért vissza az első részért Oscar-díjjal jutalmazott John G. Avildsen a rendezői székbe.

Az Ikrek (1988) és az Ovizsaru (1990) bevételeit megirigyelve Stallone is megpróbálkozik a vígjátéki vonallal, de az Oscar (1991) és az Állj, vagy lő a mamám! (1992) messze elmarad Schwarzenegger sikereitől. Pedig a gengszterfilmeket parodizáló Oscar szórakoztató vígjáték John Landistől, ami nálunk óriási kultusznak örvend – a szinkron megannyi idézhető aranyköpéssel gazdagította a magyar közbeszédet ("Persze, hogy tudtam! Csak nem sejtettem!") – az amerikai közönség azonban egyáltalán nem tudta elfogadni Stallonét ebben a kifejezetten színpadias, a fizikai akciót nélkülöző szerepben.

Az Állj, vagy lő a mamám! sem nyeri el a közönség kegyeit, pedig a producer a Schwarzeneggeres komédiákkal sikert sikerre halmozó, magyar származású Ivan Reitman. A túlaggódó anyukákat karikírozó film tényleg kissé bugyuta, de talán nem annyira, hogy 11%-on álljon a Rottentomatoes-on, vagy 4.3-as ponton az IMDb-n, a film tulajdonképpen ötletesen végigveszi, hogyan lehet teljesen életképtelen felnőttet nevelni a gyerekünkből (a film egyébként csak Amerikában hasal el, az államokon kívül többen kíváncsiak rá). Ennek ellenére Stallone is pályájának legkínosabb fiaskójaként tekint a filmre,

és a kellő következtetéseket levonva vissza is tért a valódi akcióhősökhöz.

 

Cikkünk a következő oldalon folytatódik!