Bertolucci eredetileg a tangó nagymesterét, Astor Piazzollát szerette volna megnyerni Az utolsó tangó Párizsban muzsikájához, végül egy másik argentin zenészt, az avant-garde jazzből a dallamosabb latin jazzbe és a smoothba épp akkoriban megérkező Gato Barbierit bízta meg a komponálással. Olyan zenét kért, ami nem hollywoodi, de nem is európai, nem hatásvadász (sem az emóciók, sem az intellektus szintjén), de ami tele van fájdalommal és kételkedéssel, és izzik az erotikától. Az érzéki és füstös tónusáról elhíresült tenor szaxofonos Barbieri pedig a nagyvárosi jazz és a latin lüktetés érzékeny párosításával olyan különleges zenét írt, ami tökéletesen illeszkedik Bertolucci vizualitásához.
Mintha csak házasságra lépett volna a filmmel
– jellemezte saját zenéjét Barbieri egy 1997-es interjúban.
A főcím alatt felcsendülő muzsika (összhangban a film világítását megihlető, két Francis Bacon-festménnyel) rögvest felépíti a film atmoszféráját. Elnyújtott melankolikus hangzás, a háttérből kitüremkedik a sajátosan szaggatott latin ritmika; a szomorkásan romantikus dallamot először a zongora vezeti fel, majd átveszi a nagyvárosi magány és az érzéki csábítás legkifejezőbb hangszere, a szaxofon, amihez később (mintegy női szólamként) fuvola csatlakozik; végül a zene agóniája beleolvad a magasvasút zakatolásába. Feledhetetlen nyitány a kezeit fülére tapasztó Marlon Brando fájdalmas-trágár kiáltásához. A káromkodás a zenével együtt nyer értelmet, s minden, amit később látunk (és hallunk), benne van ebben az egyetlen, égnek szegezett üvöltésben.
Iratkozzon fel hírlevelünkre 
