Jean Marais: a színész maszkban

2018.11.08. 20:42

Jean Marais legismertebb szerepeiben többnyire álcázta magát, de karizmatikus jelenléte a maszkon keresztül is átütött, férfias varázsát a legrémisztőbb maskara csak kiemelte – legyen szó a bugyuta Fantomas-filmekről, A púpos-ról vagy épp a hírnevét megalapozó A szép és a szörnyeteg-ről. Utolsó filmszerepében, Bernardo Bertolucci Lopott szépség-ében önmaga maszkja, az ötvenes-hatvanas évek mára manírosnak tetsző játéka mögé bújt, s onnan kacsintott ki egy pillanatra, hátborzongató őszinteséggel nézve a kamerába, megfáradtan ropogtatva a francia szavakat: mindannyitokat szerettelek... amikor még éltetek. Két évvel később elvitték az angyalok: Jean Marais húsz évvel ezelőtt, 1998. november 8-án halt meg.

Jean Marais először húszévesen, 1933-ban állt kamerák elé, de a közönség csak 10 évvel később fedezte fel magának, az Örök visszatérés-ben. Gonosz törpével viaskodott, beleszeretett a szépséges Nathalie-ba ( Madeleine Sologne), aki megmenti az életét, s akit ekkor még a nagybátyja számára kér feleségül – nem mellékesen pedig divatba hozta a jacquard-mintás pulóvert. Trisztán és Izolda modernizált meséjét Jean Dellanoy rendezte, Jean Cocteau forgatókönyvéből.

Örök visszatérés (Jean Marais, Madeleine Sologne)Forrás: AFP

A hányatott gyermekkorú (erőszakos apa, kleptomániás anya) színész többször hangoztatta: voltaképp nem is 1913. december 13-án született, hanem 1937-ben, amikor Charles Dullin színiiskolájában megismerkedett Jean Cocteau-val. A költő, filozófus, festő, zeneszerző, rendező Cocteau több volt Marais számára mentornál. Egyszerre volt pártfogója, apja és barátja, élettársa. Jean Marais úgy tudott korának férfi idolja lenni, hogy a szerelemben kétirányú érdeklődése köztudott volt: Cocteau egész életében nyíltan vállalta másságát, és kapcsolatait sem titkolta. A fáma szerint, amikor Cocteau 1963-ban meghalt, a köztársasági elnöki iroda egyik hivatalnoka tévedésből „özvegy Jean Cocteau-né" nevére címezte De Gaulle tábornok részvétnyilvánító levelét, amit a felvilágosultabb postás egyenesen Jean Marais-nak kézbesített, aki ugyan már 1949 óta nem élt együtt Cocteau-val (s a kapcsolatukat korábban is megszaggatta Marais rövid életű házassága Mila Parély színésznővel), de barátságuk megmaradt.

Magánéletüktől sem teljesen elvonatkoztatva, s talán némi túlzással, de mégis: a színész Marais-t Cocteau teremtette. A fájdalmas vágyakozást, a férfias kalandorkodást, a nárcizmus és a törődés ellentmondásos jelenlétét, a kettős identitást, ami már az Örök visszatérés-ben, majd a Rettenetes szülők-ben (1948) is megjelenik, de leginkább Cocteau két legjobb filmjében, A szép és a szörnyeteg-ben (1946) és az Orfeusz-ban (1949) kristályosodik ki. 

A szép és a szörnyeteg (Josette Day, Jean Marais)Forrás: AFP

Marais későbbi kalandfilmjei szempontjából meghatározó A szép és a szörnyeteg furcsa-zseniális jellegzetessége, hogy a szörnyeteget, a herceget és a halott barátot egyaránt alakító Marais nem jóképű felszínes ficsúrként, hanem széplelkű szörnyként a legvonzóbb. Olyannyira, hogy amikor Marais hercegként mosolyogva megjelent a vásznon, a párizsi díszbemutatón Cocteau kezét szorongató Marlene Dietrich hangosan felkiáltott: 

Hol van az én szépséges Szörnyetegem?

Később is: Marais többnyire érdekesebb és mélyebb volt maszkban, mint anélkül. Nem az álca játszott helyette, sőt; egész egyszerűen színészetének lényege volt a titokzatosság, amit a maskara csak kiemelt. Persze tudta ezt a rejtőzködő titokzatosságot a valódi külsejét elfedő kellékek nélkül is: A kétfejű sas (1948) izgalmát például az adja, hogy a gyilkos szándékkal érkező anarchista megszólalásig hasonlít a királynő halott férjére. Mégis, az álca, a látványos rejtőzködés tette legendássá ismertebb szerepeiben (sok szempontból árulkodó, hogy a középiskolából azért csapták ki, mert úgy szórakoztatta társait, hogy nőnek öltözve vallott szerelmet egyik tanárának). "A púpos meghalt, de Lagardere él!" - kiáltja például A púpos-ban (1960), de Marais igazán a királyi udvarba a mások (gúnyos) szánalmát kihasználva beférkőző, ártalmatlannak tűnő figuraként, s nem kardforgató lovagként eleven igazán. A Fantomas-blődlikben sem újságíróként, hanem "arctalan" szuperbűnözőként érdekes, ahogy például a Párizs rejtelmei (1962) is arra épül, hogy Marais álruhás arisztokrataként, kikötői munkásnak álcázva magát próbálja megmenteni a bajba jutott szépséget. Ebben a filmben mutatta be Marais kivételes harcművészeti tudását, a régi stílusú, rúgáselemeket is alkalmazó francia boksz, a savate fogásaival teszi ártalmatlanná ellenfeleit, olyan meggyőzően, hogy az mai akciófilmekben is megállná a helyét.

Jean Marais Fantomas-kéntForrás: AFP

Persze, Marais tobzódott a kosztümös kalandfilmek látványvilágában. Büszke volt arra, hogy a leghajmeresztőbb kaszkadőrjelenetekhez sem vett igénybe segítséget. Ha kellett, felkapaszkodott a vár legmagasabb fokára, erkélyekről vetette magát lovának nyergébe, csilláron ereszkedett karddal kezében ellenfelei közé... S közben, a maszkulin hitelesség jegyében, korának legszebb színésznői omlottak a karjába: Michéle Morgan, Alida Valli, Lia Amanda, Dany Robin vagy Danielle Darrieux. 

Jean Marais a francia film örök hódítójaként írta be magát a mozgókép történetébe, de a hősszereptől a hatvanas évek derekán elbúcsúzott. A negyvenes-ötvenes évek színészetét képviselő, a francia új hullám előretörésével teátrálisnak minősülő Marais egyre kevésbé számíthatott az "igényes" rendezők kegyeire (Cocteu mellett dolgozott más nagyágyúkkal is: René Clément, G.W. Pabst, Luchino Visconti, Jean Renoir), a kalandfilmekből pedig kezdték kiszorítani az épp a modern filmekkel beérkező fiatalabb sztárok, Jean-Paul Belmondo és Alain Delon. 

Marais önként vonult vissza a filmezéstől a hetvenes évek elején. A színházban aratott sikereket, és a képzőművészet, kiváltképp a szobrászat felé fordult. Egyik köztéri szobra, a Marcel Aymé novellája ihletésére készült A faljáró, a párizsi Montmartre-on látható. Egy-két alkalommal azért visszacsábították a vászonra, például Jacques Demy kedvéért eljátszotta az ördögöt a Parking-ban (1985), Claude Lelouch aprócska szerepet bízott rá a Nyomorultak (1995) újragondolásában, de ha lehetett, Marais inkább kerülte a kamerát. Utolsó filmszerepében, az 1996-ban bemutatott Lopott szépség-ben jóformán elköszönt a világtól, hátborzongató módon kikacsintva a szerepéből. Két évvel később halt meg, szívelégtelenségben.