Két félidő a pokolban: a magyar focis film, ami megihlette Hollywoodot

Két félidő a pokolban

A magyar labdarúgás aranykorának idején, 1961-ben született Fábri Zoltán mai napig élvezetes, társadalmi összetartásról is szóló futballfilmje, a Két félidő a pokolban. A második világháborús példázatot megtörtént események ihlették, pontosabban, az alapötlettel Bacsó Péter kereste meg Fábrit – Bacsó pedig „véletlenül" bukkant a témára. Egy szovjet dramaturgtól hallotta a híres történetet: 1942 augusztusában a kijevi kenyérgyár csapata kétszer is legyőzte a német légvédelem válogatottját, amit a vesztesek kegyetlen géppuskatűzzel bosszultak meg. Ezt a – az azóta kiderült: hamis – legendát és egy auschwitzi mérkőzés történetét írták át Fábriék magyar viszonyokra. 1944 áprilisában, egy ukrajnai táborban néhány magyar munkaszolgálatos Hitler születésnapja alkalmából futballmeccset „játszhat" a német katonák válogatottjával. Fábri tragédiába hajló, de a szatírák maró humorát sem mellőző remekműve később olyan legendás hollywoodi filmeket ihletett meg, mint a Menekülés a győzelembe vagy a Hajrá, fegyencváros!.

Futballszerető nép a magyar, nem is csoda, hogy jobbnál jobb, de legalábbis érdekesebbnél érdekesebb magyar filmek születtek a fociról. Az 1956-os A csodacsatár-ban például Puskás Ferenc önmagát alakította, a zsenit, akit el akar raboltatni Futbólia képzeletbeli állama, mert szüksége van a gyengélkedő válogatottnak egy igazi fenoménra. Tömény rendszerkritika a kommunista diktatúrákról, de legalábbis bátor áthallásos film, ahol a fociőrült Duca tengernagyban lehetetlen nem ráismerni a fociőrült Farkas Mihály belügyminiszterre.

Aztán ott van Sándor Pál 1973-as Mándy Iván-adaptációja, a Régi idők focija, ami szállóigévé tette, hogy „kell egy csapat".

Lehetne még sorolni a magyar focis filmeket, a 6:3-tól a Puskás Hungary-n át egészen a tavalyi Brazilok-ig, de az biztos, hogy

a legjobb magyar labdarugós mozgókép 1961-ben készült.

A Fábri Zoltán rendezte, a mai napig erőteljes hatású Két félidő a pokolban egyszerre szól súlyos történelmi időkről és nemzeti összetartozásról, meg persze a fociról, ami tulajdonképpen (főleg, ha egy nemzet épp komoly sportsikereket tudhat magáénak) kifejezi az összetartozás eszményét. 1944-ben egy ukrajnai munkatáborban a magyar foglyokból alkalmi csapatot szerveznek: álljanak ki a német katonák válogatottja ellen a Hitler születésnapja alkalmából rendezett meccsen. A mérkőzést barátságosnak nevezik, de cseppet sem az, hiszen a magyar munkaszolgálatosok nem önszántukból vállalják a feladatot, hanem leginkább azért, mert a „nemzeti tizenegy" kiváltságokkal jár (többszöri rendes étkezés, mentesség a felkészülés idején a megerőltető kényszermunka alól), no meg a szökés lehetőségével. A magyar csapat kapitányának és edzőjének az egykori csodacsatár Ónodi II „Diót" (Sinkovits Imre) teszik meg, de a film parádés szereplőgárdájából (Görbe János, Márkus László, Szendrő József, Gera Zoltán, Benkő Gyula...) a kétballábas zsidó fiú szerepében brillírozó Garas Dezső emelkedik ki leginkább (a film egyik híres kegyetlen mondatát ő kapja Szendrőtől, miután Garas csetlőbotló mozgása ellenére befocizza magát a keretbe: „Steiner, Steiner, te nagyon akarsz élni, te Steiner!").

A csapat a meccs előtt szökni próbál, de nem jutnak messzire, s bár tudják, hogy másnap kivégzés vár rájuk, némi vita után kiállnak a németek ellen, és nyernek.

Nem csupán Garas Dezső Chaplin burleszkjeit idéző mozgása miatt, az egész film finom humora okán a Két félidő a pokolban leginkább abszurd tragikomédia. Már a helyzet eleve groteszk, ráadásul a valóságban is megesett, csak épp másképp. A történet ötletét, majd később a forgatókönyvet Fábrinak szállító Bacsó Péter két legendát fűzött egybe: az egyik egy kijevi, a másik egy auschwitzi „kényszermeccsről" szól. A csontsoványra fogyott auschwitzi túlélő meséje szerint a lágerválogatott nem csak erő híján kapott ki 6-0-ra a németektől, de amikor végre gólhelyzetük volt, félelmükben szándékosan mellérúgták a labdát. A kijevi kenyérgyári munkások németek elleni kétszeres győzelem (5:1, 5:3) végkifejlete viszont ott van a Két félidő a pokolban tragikus (és mégis felemelő) zárlatában.

Két félidő a pokolban Forrás: Filmarchívum

A kijevi legendáról egyébként 2009-ben derítették ki ukrán és német kutatók (Marina Krugljak, Viktor Jakovenko és Markwart Herzog), hogy nem igaz. Noha a kijevi Start stadion előtt a mai napig szobor állít emléket az 1942 augusztusában megesett győzelemnek és vérengzésnek (izmos focista lövésre lendíti a lábát, alatta egy hatalmas birodalmi sas a csőrével készül kettényesni a labdát, a madár szeme helyén egy-egy horogkereszt), a legendát a szovjet propaganda kiforgatta. A kenyérgyáriak Start nevű csapata valóban legyőzte a várost megszálló németek csapatát, de mindezt egy általános „hangulatjavító" kupameccs-sorozat keretében, ahol a Start három hónap alatt tíz győztes meccset játszott, és nem a németek elleni győzelem, hanem a helyi Rukh elleni 8:0 lett a vesztük. A megalázó vereséget elviselni képtelen Rukh vezetése ugyanis felpanaszolta a Gestaponál a Startot, mondván, a csapatban a szovjet titkosszolgálat, az NKVD ügynökei játszanak. S valóban, négy játékosnál, köztük a kapus Truszevicsnél a házkutatás során megtalálták a az NKVD igazolványát, majd a fogolytáborban azzal az indokkal végezték ki őket, mert megtámadták a parancsnok kutyáját.

Fábri Zoltánék persze nem eredtek a kijevi legenda nyomába, inkább átformálták azt a magyar viszonyokra, úgy, hogy azért ne csupán a németekről szóljon, de (és ez jellemző volt Fábrira) általában példázata legyen az elnyomó rendszerekkel szembeni bátor kiállásnak, ahol a győzelem felér a nyílt ellenállással, az erkölcsi fölénnyel.

A kijevi történetből a legendát eltorzító szovjetek csak Fábri után két évvel, 1963-ban készítettek filmet. A Jevgenyij Karelov rendezte A harmadik félidő ráadásul kifejezetten laposra sikerült, magyarországi forgalmazása pedig szinte teljes érdektelenségbe fulladt: bemutatójakor, 1964. április 2-án csupán a budapesti Honvéd mozi tűzte műsorára.

Annál izgalmasabbra sikerült John Huston 1981-es „remake-je", a Menekülés a győzelembe.

Az amerikanizált (és happy endes) változat igazi sztárparádéval készült. A színészek között Sylvester Stallone, Michael Caine és Max von Sydow (és Gera Zoltán, aki Fábrinál is szerepelt), a focisták között pedig legalább ekkora, ha nem nagyobb nevek: mindenek előtt két igazi klasszis, a háromszoros világbajnok brazil Pelé és a britek világbajnok csapatkapitánya, Bobby Moore (de azért még olyan legendás játékosok is „befértek" a keretbe, mint az 1978-as VB-t megnyerő argentin válogatott középpályása Osvaldo Ardiles,az olimpiai bajnok és világbajnoki bronzérmes lengyel Kazimierz Deyna vagy az Európa-bajnoki bronzérmes Mike Summerbee).

Nem csupán Fábri filmje miatt kötődik az Andy Vajna koproducerkedésével készült Huston-alkotás a magyar focihoz: a győztes gól Pelé az MTK Hungária körúti stadionjában lőtte a hálóba, a filmbéli mérkőzés jeleneteit ugyanis itt vették fel.

Lazán, de egy másik amerikai sportfilmet is megihletett a Boston Cinema Festival kritikusi díjával kitüntetett Két félidő a pokolban. Robert Aldrich 1974-ben vitte vászonra a Hajrá, fegyencváros! című filmjét, Burt Reynolds főszereplésével. A futballból amerikai foci lett, a munkatáborból börtön, ahová a lecsúszott, korábban meccset bundázó hátvéd ittas száguldozás, autólopás és randalírozás miatt kerül, s az igazgató ráveszi, hogy szervezzen csapatot az elítéltekből, álljanak ki a fegyőrök ellen, és mivel a meccsre nagy tétben fogadnak, veszítsenek. Az erkölcsi (újra)felemelkedés sportpéldázatának hasonlóságai a magyar filmmel különösen kidomborodnak a Hajrá,fegyencváros! 2001-es brit újrázásánál, a Gépállat SC-nél: Barry Skolnick ugyanis visszacserélte az amerikai focit a labdarúgásra (az pedig külön szépség, hogy a főszereplő Vinnie Jones 1988-ban FA-kupát nyert a Wimbledon FC-vel, s keménységét nem csak a vásznon, de a pályán is bizonyította: mai napig övé a leggyorsabb sárga lap rekordja az angol élvonalban, mindössze 3 másodperc kellett hozzá).

Fábri Zoltán a magyar foci aranykorának idején, de a magyar filmtörténet egyik mélypontján készített kiemelkedő, szimbolikus mozgóképet. A szabadságában korlátozott ember másfél órányi demokráciaillúziója, a méltatlan körülmények között kivívott „sportgyőzelem egyenlő erkölcsi győzelem" mondanivalója, valamint a csapatjáték mint az összetartó társadalom allegóriája először a magyar rendező alkotásában jelent meg ennyire kézzelfoghatóan (de nem tolakodóan) és azóta is utánozhatatlan erővel. A film 1962-ben az Egyesült Államokat is megjárta, nem véletlen, hogy olyan legendás rendezőket is megihletett, mint Huston és Aldrich.

Garas Dezső, Szendrő József és Sinkovits Imre a Két félidő a pokolban c. filmben Forrás: Filmarchívum

Az amerikai film lehetősége a Belügyminisztériumnak is eszébe juthatott, pontosabban a filmgyári besúgóknak tűnt fel, mennyire nyugatias filmet készített Fábri Zoltán. Az államszocializmusban félig kivételezett, félig büntetett helyzetben élő rendezőről 1961. augusztus 18-án a következőket jelentette „Budai":

Fábri Zoltán filmje, a Két félidő a pokolban talán a legpozitívabb film e pillanatban a készülők között. Levon azonban az értékéből egy keveset, hogy a téma tulajdonképpen szovjet eredetű, egy nálunk járt szovjet dramaturg mesélte el két évvel ezelőtt, mint megtörtént esetet s ezt lopta el Bacsó, áttéve magyar környezetbe. ... Nem kell azonban feltétlenül azt gondolni, hogy a téma szovjet volta lelkesítette fel Fábriékat. Inkább feltételezem, hogy azért harapott rá, mert nyugaton is divatba jött az antifasiszta téma. Benyomásom szerint Fábri többet néz nyugatra, mint keletre, hazai területről nem is beszélve.

Kétségtelen, hogy Fábri nem szovjet típusú filmet forgatott, hanem olyat, ami a mai napig megállja a helyét a hollywoodi szuperprodukciók mellett is, mert bár magyarok a főszereplői, de alapvetően univerzális módon szól arról, hogy

a foci sokszor több egyszerű sportnál.