CineFest: A szerelem Twitteren érkezik

Az iráni lány (Alice Belaidi) egy Baudelaire-kötetet ad újdonsült francia-algériai fiújának (Rachid Youcef), és arra kéri, hogy mindig hordja magánál. Azt szeretné, hogy a költő szavai mindig a srác közelében legyenek. Ha ebben meglátod a romantikát, akkor ez a film neked való. Ha viszont nem tudod elnyomni a cinikus éned, és a bölcsészszerelem paródiájaként tekintesz erre az aktusra, akkor inkább hagyd ki A romlás virágai-t (Fleurs du mal).Ahogy sok ezer más film, ez is egy ébredő ember képével kezdődik. És ahogy sok ezer más embernek, úgy Rachidnak is az az első dolga, hogy leüljön a gép elé, csekkolja a Facebookot, aztán céltalanul böngésszen pár percet. A romlás virágai szereplői életük jelentős részét az interneten töltik. Rachid a táncos videóit tölti fel a világhálóra, Anahita pedig Párizsból próbálja követni az iráni tüntetések alakulását. A 2009-es iráni választásokon a csalás gyanúja merült fel, emiatt a reformista ellenzékkel szimpatizáló tömegek vonultak az utcára. A rendőrség az erőszaktól sem riadt vissza a tömeg szétoszlatására, a cenzúra pedig működött: az utcai eseményekről csak alternatív csatornákon keresztül (Twitter, YouTube, egyéb közösségi oldalak) lehetett híreket kapni. Anahita egész nap a neten lóg, és ezeket az oldalakat fürkészi, attól retteg, hogy az egyik felvételen, előbb-utóbb biztos fel fognak bukkanni egyetemi barátai összeverve, vérbe fagyva. Másrészt szégyelli is magát, hiszen amíg a többi iráni az életét kockáztatja, őt a szülei kimenekítették a biztonságos Párizsba. A filmbe eredeti, YouTube-ról származó, gyakran drámai erejű felvételeket kevertek. Jelezve, Anahita nem tud elszakadni az iráni eseményektől: Párizs utcáin mászkál ugyan, de fejben Teheránban van. Hiába vált életünk meghatározó részévé az internet, ezt filmen nagyon nehéz izgalmasan visszaadni. Egy órákig nem mozduló, csak YouTube-videókat nézegető ember látványa minden, csak nem érdekes. A magyar származású rendezőnek, David Dusának azonban sikerült ezt a sokunk által űzött életvitelt filmszerűvé alakítania. A Scott Pilgrim-ben (kritikánk) videjátékokból ismerős szimbólumok jelentek meg a képen, ötvözve a két médium nyelvét, A romlás virágai-ban pedig Twitter-üzenetek, csetrészletek tűnnek fel a párizsi éjszakában vagy az ablakon kibámuló Anahita feje mellett. Az a rész, amelyik Rachid és Anahita első csetelését örökíti meg, egyszerűen és ügyesen oldja meg a problémát. A bepötyögött mondatok, amelyek egyre közelebb viszik a két embert az első randihoz, egy mozgó busz oldalán jelennek meg.Egy jó film erős érzelmeket hív elő az emberből. A romlás virágai ezt teljesíti is, ugyanakkor veszélyes vizekre is téved, mivel a két főszereplőnek több rendkívül idegesítő tulajdonsága is van. Kellemes érzés őket együtt látni, hiszen szerelmesek egymásba, de egy idő után kibírhatatlanná válik pár szokásuk. Rachid állandóan táncra perdül: metrómegállóban, az utcán, a Szajna partján. Anahitát azonban ez csöppet sem zavarja, ellenkezőleg, megírja Twitteren egy barátnőjének, hogy ebben a srácban megtalálta azt a szabadságot, amit Iránban hiába kerestek. Rachid és Anahita szerelme, a cinikus kelet-európai számára legalábbis, egy ostobaságig egyszerű és egy naivan bölcselkedő ember egymásra találását jelenti. Akik persze néha tudnak szórakoztató dolgokat is művelni, például Allah Akbart üvölteni egy lakóház tetejéről. A romlás virágai ugyanakkor aktuális témákat feszeget. Technikailag bravúros, határokon átívelő modern szerelmi története sok nálam kevésbé kérges szívű embert megérinthet. Igazi fesztiválkedvenc film, nem lennék meglepve, ha díjjal távozna