Még mindig akad, aki építkezésre, horgászásra, telekre járásra használja Trabantját, kímélve ezzel az első számú autót, ám mind többen magát a Trabit kímélik, sőt babusgatják. Na meg aztán van az olyan lelkes tudatlan, mint én, aki elhatározza, hogy kerül, amibe kerül, de vesz egy youngtimert, hogy aztán jöjjön, aminek jönnie kell. S egyszer csak egy Trabantban ül, és örül - pláne, ha működik. Pedig a vásárlás kezdetén még fel sem merült az NDK technika.
Egy autós újságírótól nyilván nem meglepő, hogy a nagy átlaghoz viszonyítva többet foglalkozik autókkal - újakkal, használtakkal, meg a többivel. Én az olyan youngtimereket (vagyis az oldtimereknél fiatalabb, nagyjából 20-30 éves kocsikat) szeretem, amik már túl vannak - a láthatóan gondos gazdáknál eltöltött - életük nehezén. Ugyanakkor dinamikában és kényelemben versenyképesek a mai kompaktokkal, és alkatrész-utánpótlásilag sem kócolják össze az ember idegszálait.
Hogy a lehető legkevesebb legyen a leendő hobbiautómmal kapcsolatos váratlan fordulat, németországi beszerzés mellett döntöttem. Az elérhető távolságon, a bőséges kínálaton, a normális átlagáron és a jó általános állapoton felül a magánszemélyek bizalomindexe is
a német használtautó-piacra irányítja az örökzöld slágerek rajongóinak figyelmét.
Legalábbis több barátomtól hallottam, hogy az a tuti.
Így aztán a friss netes hirdetések között a 2-3000 eurós összeghatárra állítottam be a keresést. Azóta is naponta tucatnyi százezer km alatti Audi 100 C4, E36-os BMW, 190-es meg C Mercedes akad fel a szűrőmön. Akadt olyan 2.8-as Audi 100 Quattro, amiben nem volt 50 ezer kilométer, és 1800 eurós irányáron hirdették.
A jobb BMW-k és Mercedesek inkább a 2000+ eurós sávba estek, de ugyan kinek ne futna össze a nyál a szájában egy kétajtós, tűzpiros, 42 ezer kilométeres 318 iS láttán, forintban bőven-bőven egymillión innen. Vagy a rozsdamentes, öt számjegyű futásteljesítményű 190 1.8 automatától, amelynek az utastere a legnagyobb zoommal is kopásmentes. Ezeknek már nem megy le az áruk, az életérzés pedig, amit adnak, megfizethetetlen.
És még ezt is lehet fokozni, mégpedig a családi kasszát is kímélő, 1000 euró alatti japán youngtimerek formájában. A 90-es évek elején még zömében japán alkatrészekből,
Japánban gyártott Mazdák, Hondák, Toyoták járták Európa útjait.
Az volt ám az aranykor! Éppen csak lenyomtam az entert, máris egy 64 ezer km futású, garázsos, első tulajos, 90 lóerős, klímás, tűzpiros, makulátlanul újszerű 626-os Mazda ugrott fel, és 800 eurós irányáron kellette magát.
A távol-keleti szekció prominenseinek húszon túli szériáiból 300 ezer magyar forintért zavarba ejtően bő a választék. S ezekben nem ritkán klíma, meg mindenféle kényelmi villanyextra is van már, tehát járós autónak sem utolsó mondjuk egy benzines, 129 lóerős Honda Accord. Vagy Prelude, netán Toyota Celica.
Először úgy gondoltam, az ígéretes darabokat felhívogatom, pár nap múlva viszont kétségeim támadtak: cseppet sem sétagalopp a youngtimervásárlás úgy 1000 kilométerrel arrébbról. Hiába van ott a hirdetett példány ára a bankszámlán,
gyorsnak és dörzsöltnek is kell lenni, nemcsak fizetőképesnek.
De legalább a németek nem kamuznak, nem mondják lelketlenül, hogy megvan, ha már szóban odaígérték másnak. Általában.
Mindent összevetve ki kellene menni legalább Münchenig, és onnan rárabolni az aktuális legjobb vételre - kristályosodott ki végül a megoldás a fejemben. Ezzel együtt azonban új kérdés merült fel: mivel lehetne csökkenteni a kockázatát egy barátilag is 150 ezer forintos oda-vissza üres trélerezésnek? Egy kósza ötlettől vezérelve rákerestem, mennyiért mennek a Trabantok a Vaterlandban. Nem hittem a szememnek: aranyáron!
Eleve érdekes, hogy úgy 200 kétütemű, német rendszámos, vizsgás 601 Limousine és Universal jött fel találatként, és csak félszáz 1.1-es négyütemű. És a többség a képek alapján karbantartott jármű benyomását kelti. Tisztára mosva, ahogy kell, nem ritkán kétszínű fényezéssel, krómokkal meg egyéb cicomákkal. Hát persze! Hazájában
a rendszerváltás után hamar kikopott a napi forgalomból a Trabi,
s már a 90-es években végbement az a folyamat, ami nálunk később. A lesajnált, kicsi, büdös, gyenge, fapados Trabant hobbiautóvá vált.
Általános megítélése ennek megfelelően lassan, de biztosan javult, akárcsak az értéktartása. Egy többé-kevésbé ép, működőképes, ám esztétikailag közepes állapotú kétütemű egy jóvágású japán, míg egy szép és jó négyütemű Trabant egy megkímélt német prémium modell áráért kelleti magát Európa leglátogatottabb használatutó-apróhirdetési oldalán. Micsoda lehetőség! Németországban legalább háromszoros szorzóval mennek a Trabantok.
Németország után Magyarországon van a legnagyobb állomány, sőt a csak két évig gyártott négyüteműnél épp fordított a helyzet. Jóllehet, a hazaiak állaga valamivel rosszabb, de szép számban akad még javítható.
Az idősebb szerelők ráadásul ismerik, mint a tenyerüket,
és a hirdetések között rengeteg alkatrészes apró van, és kifejezetten olcsón. Komplett ajtó 2-4 ezerért, ülés ugyanennyiért, de a fődarabok ára is jellemzően 5-10 ezer között szóródik (a típusról itt olvashat részletes tesztet).
Addig-addig kacérkodtam a gondolattal, míg a makulátlan huszonéves nyugati kocsik helyett a Trabant 1.1 limuzinra szűkítettem a kört. Az egyszerűnek hitt Trabant-vásárlás a gyakorlatban sem őrületesen bonyolult. Kezdetben csak a gyári állapotúnak hirdetett darabokra izgultam rá. Kár volt. Több kisebb és egy elég nagy lyukra futás (200 km utazás, kétórás várakoztatás és a hirdetett kép helyett egy szanaszét kendácsolt horgászautó) után lejjebb vittem az igényküszöbömet.
Ráfordultam a legolcsóbb kategóriára, gondolván, az a biztos, amit én javíttatok meg. Ez az elképzelés hatékonyabbnak bizonyult, két héten belül Székesfehérváron megtaláltam a nagy (persze a valóságban kis) őt.
Nyugdíjas tulaj, garázsban tartott autó,
a képek alapján szinte új, s mégsem több 100 ezer forintnál. Felhívtam, megvolt még. Megvettem hát a vonatjegyem, és elindultam a királyok városába.
A realitás persze itt is kijózanítóbb volt az előzetes várakozásnál, de az eladó fia olyan meggyőzően kommunikált, hogy örömmel írtam alá az adásvételit. Hogy, hogy nem, pont ez után jutott az eszébe, hogy a két első lengéscsillapító teljesen gatya, ami a városból kiérve 70 feletti sebességnél be is bizonyosodott: egy vastagabbra festett felezővonalon áthajtva már táncolni kezdett a Trabi. De nem érdekelt. Inkább azt képzeltem, együtt vetődöm a zsákmányra a papírjaguárral.
Azért a Velencei-tóhoz érve már nem bántam, hogy a régi 7-esen egymást érik a települések. Szép komótosan haladtunk, mígnem Tárnokra értünk. Ott felhívtam Dani barátom, aki még korábban óvatlanul megígérte, hogy vihetek hozzá bármit, ha lesz. Hát lett is, kettőnk legnagyobb, a kedves feleségének azonban a lehető legkisebb örömére. Na de ki sértődne meg egy jogász kismamára, akinek a férje a tiltás miatt az egész helyett csak a fél udvart borította be járóképtelen autókkal.
Egy kanadai piacos automata Vitara fémteste a garázsban lakatolásra vár, egy Peugeot J7 a szaletli alatt gyógyulgat, a céges Passat és a szaladgálós első generációs A-Merci meg épp csak befér. És akkor én beállítottam a Trabanttal. Talán ha vittem volna csokit... Mentségemre szóljon, akkor még csak egy gyors pofavizitre álltam meg Daniéknál.
Miután az autószerelői vizsgával is rendelkező kommunikációs szakember megállapította, hogy a Trabantom esetében minden tudására és szerszámára szükség lesz, letörten ültem vissza a ragadozó volánja mögé.
Szerencsére egyetlen áldozatot sem szedtünk a fennmaradó 30 kilométeres úton,
sokkal inkább mi váltunk áldozattá. Mert bár az átírást, meg a későbbi állandó költségeket és a parkolást illetően megdönthetetlen tény, hogy a Trabant is teljes értékű autó, a mindennapi közlekedés résztvevői között mindez már erősen véleményes.
Különösen a főváros turisztikailag frekventált területein, ahol ugyan láthatóan észak-amerikai angolsággal megformált wow hagyja el a taxik 100 plusz kilogrammos utasainak száját, maga a taxis már korántsem lelkes. A legkisebb lassításnál villog (az utas azt nem hallja), 5 centire tol, az első kockázatos lehetőségnél megelőz, majd visszavág, és pedagógiai célzattal ráfékez. De a civilek közül sem hagyják ki sokan a ziccert, ha éreztethetik, hogy a Trabi felett állnak a táplálékláncban (különösen a régi Suzukik táltosodnak meg).
Pedig nagyon könnyen balesetet idézhetnek elő a nagy és a még nagyobb menők. A Trabantnak ugyanis gyári új állapotában is harmatos a fékrendszere, még az elöl tárcsás négyüteműnek is. Szervórásegítés, ABS még nyomokban sincs, gyakori viszont az utángyártott alkatrészek miatti megbízhatatlan működés, menet közbeni meghibásodás.
Hát ezt tessék észben tartani a szívatásra ingerlő szituációkban. Amúgy a legmegalázóbb az, amikor felnéz a gyalogos a telefonjából, látja, hogy csak egy Trabant jön, és
gondolkodás nélkül lelép az úttestre.
Nem a zebráról beszélek, hanem az utcák tetszőleges pontjairól.
Azóta is váltakozva kapok hideget-meleget, ha a Trabanttal közlekedem, ehhez azonban Dani is kellett, aki kipofozta azzal, hogy majd én meg cserébe segítek neki a Vitarában és a Peugeot-ban. Hát, a hozzáértésem láttán a második alkalommal már a fűnyírót ajánlgatta, de legalább közelről figyelhettem, hogy miből lesz a cserebogár. Ez azonban egy következő történet lesz, amiből megtudhatja, milyen feladat vár az öreg négyüteműre.