Tulajdonképpen nem is kellett volna kaszát ragadni, hiszen a nyár derekára magától is viharvert búzamezőhöz hasonlatosan szépen a földre terült a sárgásra száradt növényzet, amelyben békés és háborítatlan otthonra lel mindenféle pajkos rágcsáló és szemét.
Rovar legyen mind a hat lábán, amelyik jó étvággyal falatozik a kókadt rét terméséből annak ellenére, hogy tavasz, azaz a magok szárba szökkenése óta tábla hirdeti – azaz inkább magyarázza a gondozottabb területre vágyó helyieknek –, hogy itten bizony az éhes beporzókat várják a sárgászöld asztalhoz.
Arról már végképp szó se essék, hogy az őssztyeppei állapotok nyomán lassan, de biztosan romladozik az utak, járdák szegélye!
Persze valamit, valamiért, azaz a jóllakott méhekért cserébe nem nagy ár az utak málladozó széle.
Mindenesetre Karácsony Gergely, a budapesti méhlegelők minden újdonságra nyitott juhászbojtára joggal büszkélkedhet azzal, hogy ebben a tekintetben a főváros fényévekkel megelőzi a Nyugatot. Az alpesi országokban ugyanis hagyják éhezni hártyásszárnyúakat, hiszen barbár módon lekaszálják a hegyi réteket. Mi több, az autópályák mentén, a városi utakon, járdákon egy fűszál sem nőhet háborítatlanul, nyomban levágják, kitépik, eltávolítják. A rovarok legnagyobb bánatára.
Lehet, már nem sokáig tartanak ezek az áldatlan állapotok, és hamarosan másfél méteres fűben legelésznek majd az Alpokban a liláról méregzöldre „átoperált" Milka tehenek.