Petőfi nyomában a Nemzeti Múzeumtól a Lupa-tavi strandpóló meccsekig

Petőváry Zsolt
Vágólapra másolva!
Sokmilliónyi magyarral egyetemben Petőváry Zsolt is kokárdát tűz a mellére március 15-én. Az egykori, 230-szoros válogatott vízilabdázó számára azonban szinte családi ügy az 1848-ra való emlékezés, hiszen szép-szépapja, János és Petőfi Sándor édesapja, István testvérek voltak. Arról nem is beszélve, hogy a Petőváry család korábban a Nemzeti Múzeummal szemben lakott a Kiskörúton.
Vágólapra másolva!

„A fentiekhez azt is hozzá kell tennem afféle ráadásként, hogy március 15-én születtem, hiszen ez is hozzátartozik a történetemhez – árulja el a családi legendárium nem is nagyon titkolt részleteit a hajdani pólós. - Gyerekkoromban a Múzeumkertben és a Károlyi-kertben játszottam, és a forradalom ünnepén a Múzeum körúti lakásunk nyitott ablakában át a nekem háttal álló több ezres tömegnek Petőfi verset szavaltam. Már amennyit tudtam, mert sajnos, a költő munkásságának legtöbb darabját inkább csak olvastam, mintsem kívülről fújtam."

Az iskolában a magyartanár nem tartotta magától értetődőnek, hogy a kései Petőfi leszármazott bemagolja a nagy előd verseit?

Nem vertem nagy dobra a családi kapcsolatokat, meg aztán a legfontosabb verseit azért becsületből rendesen megtanultam, nehogy túlságosan sok szó érje a ház elejét. Bár néha azért megkaptam, hogy nagyobb lelkesedést várnának tőlem a verstanulás terén.

Mennyire él az utódokban a családi hagyomány? Másképpen, az átlagosnál bensőségesebben ünnepel március 15-én a Petőváry család?

Nyilván az otthonról hozott hagyományokat igyekszünk tovább ápolni és még hosszú évekig életben tartani. Igaz, édesapám – aki az efféle családi megemlékezések legfőbb motorja volt - két évvel ezelőtti halála óta kissé elcsendesedtek a korábbi, lelkesebb megemlékezések, valószínűleg azért is, mert a lányaim egyelőre külföldön sportolnak és tanulnak, de talán, ha több időm lesz és ők is hazatérnek, új életet lehelhetek a régi családi szokásokba. Annál is inkább, mert a lakásban azért velünk él a történelem, nagyon sok, szép, múlt század eleji vagy még annál is régebbi Petőfi kötet sorakozik a könyvespolcomon.

Hosszú ideig megkérőjelezhetetlen volt Petőfi segesvári halála, aztán a szibériai Barguzinban folytatott kutatások mindent megkérdőjeleztek. A kései utódok melyik álláspontot képviselik?

A költő Szibériában halt meg, ahol egyébként Petrovics néven még verseket írt, színi előadásokat szervezett. Az ásatások révén felszínre került a csontváza, a DNS-azonosításhoz édesapámmal együtt én is vért adtam a vizsgálatokhoz. Ám a Szibériából hazaszállított csontok jó része kézen-közön eltűnt. Az első antropológiai vizsgálatok kilencvennyolc százalékos egyezést mutattak Petőfivel, aztán az Egyesült Államokba kiküldött maradványokat kicserélhették, mert kiderült, hogy egy nő csontjai, ráadásul nagy hirtelen a koponya is eltűnt. Valakiknek nagyon nem volt ínyére az igazság feltárása. Sőt, máig nem az, hiszen a rendszerváltozás óta egyetlen kormány sem akarja felvállalni az ügy részletes nyilvánosságra hozatalát és a végtisztesség megadását.

Petőfi Sándor Forrás: fortepan.hu

Ússzunk békésebb vizekre: nagykorú lett az olimpiai bajnok Kósz Zoltánnal együtt alapított szentendrei, leányfalui Kópé úszó- és pólósuli. Ezzel tényleg felnőtt a kis egyesület?

Abban az értelemben, hogy már tizenhét éve csináljuk, és többé-kevésbé önjáró lett. Zolival szinte a semmiből teremtettük meg az alapokat, a korábbi szezonális leányfalui strandon saját pénzből valósítottuk meg a téli üzemeltetéshez szükséges gépészetet, a sátorállítást, medencebővítést.

Megtérülhet a sok áldozat, a befektetett munka és pénz?

Egyre inkább, hiszen több tanítványunk került a nagy csapatok látókörébe. Nehéz volt az indulás, eleinte segítség helyett inkább megpróbáltak keresztbe tenni, mindig más és mások érdekei kerültek felszínre, de túléltük a viharokat, a körülményekhez képest jól vagyunk, a sötét fellegek - hála Istennek! - elvonultak. Egyre többen látják, hogy mennyi mindent fektettünk Leányfaluba.

A vízilabdázás egyre több kihívással küzd, a nyári bajnoki rendszer bevezetése nem szolgálhatna jó megoldással? Talán több országot lehetne mozgósítani, a küzdelmekbe esélyesként bevonni.

Kétségtelen, sokkal jobb nyáron a Margitszigeten, telt ház előtt játszani, mint egy esős, novemberi napon a Kőér utcai uszodában. A máltai nyári bajnokságot például ezrek és ezrek nézik és élvezik a tengerparton, arrafelé ez nagy esemény, de a nemzetközi szövetség vezetői egyelőre nem hajlanak a változtatásra. A tisztségviselők jobban élvezik a nyári vb-ket, Eb-ket. Nélkülük pedig marad minden a régiben.

A magyar vízilabdázók sem igazán csillognak-villognak mostanában, belátható időn belül lesz újabb aranycsapatunk?

Azért még mindig a világ élvonalához tartozunk, jelenleg kb. hat-nyolc-tíz csapat esélyes egy-egy világverseny megnyerésére. Kétségtelen, vannak aggasztó jelek, túlságosan anyagiassá vált a sportélet, sok mindenben csak a pénz diktál. Sajnos, a világ most erről szól, van aki összhangba tudja hozni a pénzt a sporttal, és van aki képtelen erre.

Mi oldhatná fel a temérdek pénz és a sport közötti – látszólagos – ellentmondást?

Erről akadémiai székfoglalókat lehetne írni. Nyilván jól jönne egy kis vérfrissítés. Több mint két évtizede a Lupa tavon kezdtük el népszerűsíteni a strandpólót, a vízilabda tipikus nyári változatát, kisebb pályán, kevesebb játékossal, de roppant látványosak és szórakoztatóak a meccsek. Most végre a nemzetközi szövetség is felfigyelt erre, és részt vállal a világjátékok megszervezésében. Ráadásul, ezt a műfajt szinte minden szabad vízfelületen a Balatontól a Tisza tavon át a Lupáig mindenhol lehet játszani. Akár ez is adhatna egy lökést a sportág népszerűsítésének.